Vigyázat, nyomokban spoilert tartalmaz!
Ha Adam Sandler munkásságát egy nagy kupac gőzölgő lószarnak minősítjük, még mindig rendkívül megengedőek vagyunk a kreténség titánja címre örökös jogot formáló színésszel szemben. Másfelől nézőszám és jegybevétel szempontjából az életmű egy lesújtó kritika az egész emberi fajra nézve. Valószínűleg ezért annyira testhezálló Sandlernek az Uncut Gems főszerepe. De azt mindenesetre fontos leszögezni, hogy ha valaki csak miatta nézné meg a filmet, semmiképp ne tegye! Akit viszont zsigerből elriaszt ez a név, annak megéri a korábbi rossz emlékeken felülemelkedni (vagy legalábbis hitet meríteni a Sandlert hol több (The Meyerowitz Stories), hol kevesebb (Punch-Drunk Love) sikerrel rehabilitálni igyekvő próbálkozásokból), ugyanis a Csiszolatlan gyémánt határozottan jó film, és ez túlnyomórészt Sandler alakításának köszönhető.
A Safdie-fivérek filmje vérbeli one-man show. Főszereplője, Howard Ratner egy simlis ékszerkereskedő, akinek az üzlete se nem elég tiszta, se nem kellőképp sáros ahhoz, hogy igazi nagykutya lehessen. Dumája viszont van, hogy ezt másokkal – de legalábbis saját magával - elhitesse, ehhez mérten az egész játékidő alatt be nem áll a szája, amire azért idegileg érdemes felkészülni. A magas pénzügyi kockázattal járó vállalkozások világában leginkább egy masszív kokain- vagy amfetaminfüggőre vall a viselkedése, de szakítva ezzel a manapság divatos narratívával, a Csiszolatlan gyémánt főhőse inkább a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar tüneteit produkálja. Ezen felül – vagy épp ebből kifolyólag - súlyos szerencsejáték-függőségben is szenved, de drámájának valódi motorja a totális érzelmi zavarodottság.
Howard párhuzamosan éli a(z ortodox) vallási hagyományokat szigorúan követő, családcentrikus férj és apa szerepét, miközben egy belvárosi kúrókéró büszke tulajdonosaként is igyekszik eleget tenni a nála kínosan fiatalabb, szilikonos seggű szeretője igényeinek. De egész műmájer létezése csupán futtatott arany. Szánalmasan őrlődik az egymásnak ellentmondó szerepkényszerek között, miközben egyik elvárásnak sem tud megfelelni. Létezéséhez a legmegfelelőbb szociálpszichológia dimenzió a clown pozíciója. A végeérhetetlen mellébeszélés áradatában csak egyetlen súlytalan jelenet erejéig lebbenti fel a fátylat valós énjéről, amikor elrejtőzik szeretője ruhásszekrényében. Egyedül itt vállalja őszintén önmagát, a túlkoros kiskamaszt, akit már vonz a szexualitás, de még a csínytevésben leli igazán örömét.
Labilitása azonnal le is lepleződik, amint törékeny érzelmi biztonságát a legkisebb sérülés éri. Mikor hűtlenségen kapja a szeretőjét, egyenesen hisztérikussá válik, ami erős kontrasztban áll amúgy hihetetlen pszichológiai teherbírásával. Ha gégén vágják, a legapróbb fennakadás nélkül, reflexből folytatja a dumálást. Ha fényes nappal egy belvárosi szökőkútba dobják, úgy rázza le magáról a durva nyilvános megaláztatást, mint a vizet. Mi tagadás, szüksége is van erre a szívósságra, mert szerencsejáték-függősége olyan kilátástalan zsákutcába terelte az életét, ahonnan már csak a csoda segítségével lehet kikecmeregni. És épp ez a csodavárás hajtja Howardot. A megrendíthetetlen hit egy fantasztikus fordulatban, ami egy interkontinentális rakéta erejével szakítja ki az egyre frusztrálóbbá váló jelentéktelenségből. Pedig nyilvánvalóan nem a vesztesekhez tartozik. Korántsem egy üres zsebű wannabe figura: a maga svindler módján, de hasít az ékszer-üzletágban, és bár durván paranoid miliővel, de saját, igen menő üzlethelyiséget birtokol. Mindent el tud érni, mégsem képes nyerni, mert nem megalapozza, hanem kockára teszi a szerencséjét. Függőségét a saját belső bizonytalansága és rejtett félelmei (mint a rettegett családi örökség, a végbélrák) táplálják.
A Csiszolatlan gyémánt az egyén drámáján keresztül egy kudarcos világszemléletet vizsgál: a siker érdekében mindent feláldozó, kényszeres megfelelési vágyat. Azt, hogyan válik a vakhit önsorsrontóvá. Az egész cselekményszálat elindító fekete opál látszólag a mindent megváltoztató fordulat Howard életében, pedig valójában csak egy újabb önismétlő epizód kezdete. (A múlt ilyen jellegű ismétlődésére utalnak a film emblémájává is váló, gyémánt berakásos Furby figurák.) A tévhitekben pedig könnyű társakra találni. Az önmagát alakító NBA-sztár, Kevin Garnett - némi rádumálás után - az opálban véli felfedezni elveszett mojója visszaszerzésének lehetőségét. A film legsötétebb komikuma, hogy Howard saját gyöngeségét ismeri fel a kosarasban, és épp ezáltal tudja manipulálni. Felszínre hozza belőle a sérült öntudatot, szembesíti a kudarctól való félelem bénító erejével. Így végül nem megtörténik vele a csoda, hanem saját szerencséje kovácsává válik a pályán. Howard Ratner valódi tragédiája nem a filmben is csak igen félvállról ábrázolt végzete, hanem hogy saját tehetségét még akkor sem képes felismerni, amikor az orra előtt nyer bizonyosságot a megléte.
Túlzás lenne a filmet a meghatározó jelzővel illetni, és hibátlannak sem nevezhető (bántóan túltolt a zenéje, és a forgatókönyv szinte kizárólag az adrenalintermelés fokozására alapoz). De az mindenesetre elképesztően merész és egyedi húzás, hogy (leszámítva az első, teljességgel szükségtelen „feketegyémántos” felvezető képsorokat) az expozícióban a főhőst a végbeléből kiindulva mutatja be. Az élő szövetbe csomagolt lelket keresi, és ehhez mérten húsba vágó (képi)következtetéssel zárja is a történetet. Feltárja az egyénben rejlő univerzális lehetőségeket, és a sötét és teljességgel értelmetlen végkifejlet ellenére megadja a feloldozás lehetőségét. De azért nem ad okot az optimizmusra.