Takashi Miikén első látásra nehéz kiigazodni. Csaknem három évtizednyi tapasztalattal és száz rendezéssel a háta mögött, hatvanévesen más alkotó már kész emberi roncs lenne, ő azonban még mindig irigylésre méltó energiával és képzelőerővel bír. Ráadásul a filmtörténet talán legeklektikusabb életművével büszkélkedhet, amelybe simán beleférnek a kísérletező szerzői darabok, a blockbusterek vagy a trash határvidékén egyensúlyozó agymenések, de mindezek összemosása sem idegen tőle.
Ha van valami összekötő kapocs a filmográbfiában, akkor az a vonzalom a bizarrhoz és irracionálishoz. Ezért is futnak lyukra azok, akik a poszt-irónia felől próbálják megközelíteni a Miike univerzumot, mivel az ellentétes minőségek ütköztetésével pont a lét mindent behálózó paradox természetét ragadja meg, nem pedig a manapság oly divatos idézőjelezgetés, vagyis inkább kényszeres kiüresítést műveli. Apropó vonzalom: a tavaly bemutatott First Love középpontjában a szerelem áll, amely most kivételesen nem a pokol kapujaként funkcionál, mint a Meghallgatásban, hanem épp ellenkezőleg: a megváltást jelenti két elveszett lélek számára.
Leo, a fiatal és ígéretes bokszoló reményei egy csapásra szertefoszlanak, amikor agytumorral diagnosztizálják. Talajvesztetten bolyong a nagyvárosi éjszakában, amíg egyszercsak bele nem botlik Monicába, a drogfüggő escort lányba, akit egy áruló jakuza és egy korrupt zsaru akar felhasználni egy drogügylet során. Ifjú hőseink hirtelen a japán-kínai maffiaháború kellős közepén találják magukat, ráadásul a lányt folyamatosan hallucinációk kínozzák, amelyekben apja üldözi.
A First Love a sensei könnyebben fogyasztható darabjai közé tartozik, ám visszafogottnak még így sem nevezhető, hála a kontrasztokkal való önfeledt játéknak. A csakis Miikére jellemző groteszk humor és a fura reakciójú szélsőséges karakterek kész bolondok házává varázsolják az acélhideg tokiói éjszakát. A hollywoodi rendezőket megszégyenítő stílusos akciójelenetek alá free jazz lop laza eleganciát, a brutalitás gyakran komédiába fordul át. Miikének a kisujjában vannak a hirtelen hangulatváltások, így kerül egy autós üldözés kellős közepébe animációs betét, a zárójelenet pedig pont eszköztelensége miatt válik meglepővé és széppé.
Fontos szerepet kap a japán-kínai ellentét is, de csak azért, hogy Miike jó szokásához híven bokszzsáknak használhassa a szigetországi néplelket. Bár a tornacsukás triádvezér alakjában mintha csak a nacionalista sztereotípiákat lovagolná meg, valójában pont a menő öltönyökben feszítő jakuzákat állítja pellengérre, illetve rajtuk keresztül honfitársai felsőbbrendűségi tudatát. Változatos életművéből is kiemelkednek szokatlan jakuzafilmjei, amelyekben eme sajátosan japán műfajt avantgard eszközökkel, horrorelemekkel és parodisztikus humorral alakította a saját képére (pl. Dead or Alive-trilógia, Gozu, Yakuza Apocalypse és persze a jó öreg Ichi The Killer). Ezúttal inkább a paródia felé vette az irányt, hiszen az olyan, egykor fennköltnek és drámainak számító cselekedetek, mint a vérbosszú és a hősi halál mára értelmetlen, üres pózokká merevedtek. Így válnak még holtukban is nevetségessé a “tiszteletreméltó” és könyörtelennek tetsző jakuzák. Nem csoda, hogy az új rablók és pandúrok már fütyülnek mindenfajta hagyományra és becsületkódexre, ám még így is az árulók és szarkavarók válnak a legnagyobb bohócokká.
Egyedül csak a két főszereplő sorsa van komolyan véve. Miike, miközben csúfot űz a jakuzamítoszbólt, a tragikus múltú fiatalok történetében találja meg az igazi méltóságot. Egy sorsfordító bokszmeccsben vagy a függőséggel vívott elkeseredett harcban sokkal több heroizmust lát, mint a jakuza életmódban, mely még az addikcióknál is önpusztítóbb természetű. A menekülő szerelmesek toposzához nyúló First Love leginkább a Tiszta románccal rokonlelkű, mivel ez is egy abszurd és kegyetlen világot ábrázol, ahol csak a szerelem és a szeretetteli emberi kapcsolatok vezethetnek el a megtisztulás irányába.
Nyálasan hangzik? Nagyon is, azonban hiába szokatlan Miikétől ez az üzenet, az ő szájából mégis szirupmentesen és őszintén hangzik.