Az eső mintha az egész világot el akarná mosni, a víz mindenhonnan ömlik, zuhog, csobog, árad mindenhová. Odabent egy nő színpadon, látványos díszletek között táncol kecsesen, de ahogy a kamera eltávolodik tőle, látjuk, hogy rácsok mögött van. A díszletek eltűnnek, helyükön csak egy kopár cella marad, a grandiózus jelmezt egy egyszerű kezeslábas váltja. Az elmegyógyintézet többi lakóját felizgatja, felzaklatja a nő egyre kevésbé kecses, cserébe egyre mániákusabb tánca. A kamera meglódul, a vágások felgyorsulnak, a kép megremeg, megdől, megpördül, a vihar tombol odakint, a vihar tombol idebent, háborgó elemek a szabadban és a fejekben, és a kettő motívumai összemosódnak, és a kamera már nem bírja tovább, és maga is megtébolyodik, mígnem a nő véresre táncolt lábbal terül el a földön. Ez csak az első jelenete Teinosuke Kinugasa A Page of Madness (Kurutta ippêji) című őrültekházás horrordrámájának. 1926-ban úgy kólinthatta fejbe a nézőket, mint talán még soha semmi – de ma sem akármilyen hatása van.
A sztori az elmegyógyintézet gondnoka körül bonyolódik, aki azért töltötte be ezt az állást, hogy közel lehessen elzárt feleségéhez, esetleg alkalomadtán megszöktesse – csakhogy a nő nem akar vele menni. Az időnként felvillanó, rémálomszerű flashbackek alapján megpróbálta megfojtani a kisbabáját, más jelenetek pedig a házasság egyéb erőszakos epizódjaira utalnak. A férj közben attól tart, hogy az elmegyógyintézetbe el-ellátogató lányuk maga is örökölhette anyja mentális problémáit, és a tort ülő őrület közepette lassan a saját elméje is kezd megbomlani.
Vagy valami ilyesmi. A Page of Madness pontos értelmezését (mellyel ezért inkább meg sem próbálkozom) nehezíti egyrészt, hogy hiányos, ugyanis nagyjából az egyharmada örökre elveszett, másrészt, hogy egyáltalán nincsenek benne feliratinzertek – így csak tippelni lehet, hogy a karakterek mikor miről beszélnek, és milyen viszonyban vannak egymással. A nyugati szokással ellentétben a japán némafilmeket hagyományosan a „benshi”, egy történetmesélő narrálta, sőt értelmezte a közönségnek, ezért sem volt szükség feliratokra. Hogy mifelénk ez manapság viszonylag kevésbé ismert tény, az annak is köszönhető, hogy a japán némafilmek egy depresszíven jelentős hányada a szerencsétlen-tragikus történelmi körülmények következtében (az 1923-as földrengés, a második világháborús bombázások, a külföldi forgalmazás – és így a határon túli kópiák – hiánya) odaveszett. Így járt a Page of Madness is, mígnem 1971-ben a rendező talált belőle egy negatívot az otthonában. Egy rizses hordóban. Hát hol máshol?
Mindez nem csak a film értelmezését nehezíti meg, hanem az értékelését is. Vajon a hiányzó húsz perccel együtt is ilyen felkavaróan zavaros lenne a cselekmény, vagy minden világossá válna? Ha abból indulunk ki, hogy a lényeg még így is nagyjából követhető, akkor hajlik az ember az utóbbira – másrészről viszont a Page of Madness eleve, koncepciózusan tűnik zavarosnak, többértelműnek, hisz a tudatalatti bugyraiban turkál, a valóság és a megbízhatatlan képzelet, a teljes téboly határmezsgyéjén kóvályog. Kinugasa és társai deklarált célja az volt, hogy eltávolodjanak az akkori japán filmkészítés – nézetük szerint – kreativitást gúzsba kötő tradicionalizmusától, realizmusától, tehát a mindfuck iránti igény már a kezdeti szándékot is átitatta. És ha nem is mindig fogjuk fel, hogy pontosan mi és miért és hogyan történik, a heves, harsány, felforgató vizuális fogások folyamatosan piszkálják, ostromolják, basztatják a tudatalattinkat. Megértés és hatás nem feltétlenül jár kéz a kézben, de utóbbi elől nincs menekvés, előbbi pedig idővel másodlagossá válik.
Csak nyugi. Semmi pánik. Add át magad az őrületnek. Úgy. Most már minden rendben lesz.
A Page of Madness olyan, mintha az eleve szürreális Dr. Caligarit még beoltanánk Buñuel és Dalí Andalúziai kutyájának esernyős-varrógépes-boncasztalos esztétikájával és őrületével. Vagyis minden tekintetben elszálltabb, mint Robert Wiene német mesterműve, viszont a francia szürrealizmus emblematikus rövidfilmjével ellentétben van hagyományos értelemben vett, dekódolható cselekménye, fókuszban emberi érzelmekkel, sorsokkal és motivációkkal. De leginkább totális vizuális-tematikai tébollyal – ez mindhárom műben közös.
Az egyik jelenetben a kamera az elmegyógyintézet egyik lakójáról siklik a másikra, egyre gyorsabban, egyre zaklatottabban, míg végül kontrollálhatatlan pörgésbe kezd, és a kezdetben tökéletesen kivehető képek elmosódott, kaotikus csíkokba olvadnak össze – és ez csak az egyik példája az őrületbe zuhanás folyamatos, szenzációs ötletektől vezérelt vizuális leképezésének. A Page of Madness sok minden, de nem visszafogott: Kinugasa a szovjet montázstechnikától a német expresszionizmus fény-árnyék játékain át a hátborzongatóan egymásra vetítetett képekig, a szimbolizmustól a vad párhuzamos vágásokon és torzított képeken át a szubjektív beállításokig felhasznál minden 1926-ban már ismert filmnyelvi technikát. Vágásai olykor (például egy hisztérikusan röhögő betegektől körülvett verekedés és menekülés alatt, amikor már nagyon mélyen vagyunk a nyúl üregében) a látványosabb trükkök hiányában is olyan profik, átgondoltak és természetesek, „folyékonyak”, amilyenre kevés példát találni az 1920-as években – vagyis a korszak legelőremutatóbb darabjai közé tartozik; nem a filmnyelvi újítások, hanem a már létező eszközök bátor és kreatív felhasználása miatt.
A Page of Madness egzisztenciális és elmehorrorának rémálomszerű képei, hallucinációs és álomjelenetei, tébolyult táncai és erőszakkitörései, múlt-jelen-képzeletmontázsai, kiszámíthatatlan fordulatai és következményei már-már emészthetetlenül sűrű és intenzív élménnyé állnak össze. A „régen minden jobb volt” jegyében szokás mondogatni, hogy „ma már nem csinálnak ilyeneket”, de Kinugasa filmje esetében ez megmosolyogtatóan értelmetlen megjegyzés lenne, mert: valójában sosem csináltak ilyeneket. A Page of Madness egyszeri csoda.