Az első Zatoichi-film, a The Tale of Zatoichi (Zatôichi monogatari, 1962) akkoriban készült, amikor a japán filmgyártás épp kezdett olyan energetikus, szikár-melankolikus és meghatározó vagy akár paradigmaváltó remekműveket kitermelni az addig tradicionálisabb történelmi drámák felturbózásával, mint A testőr és a Sanjuro Kurosawától vagy a Harakiri Kobayashitól. Mindkét legendás rendező sokat tett azért, hogy ellökdössék a szamurájfilmeket a kabuki-jellegű merevségtől és színpadiasságtól, a becsület és az aljasság egysíkú ábrázolásától, valamint a vértelenségtől (lásd a Hét szamuráj akcióinak intenzitását, a Sanjuro zárójelenetének artériasrpiccét, A testőr és a Harakiri mindent – főhőst és közeget – átitató sötét cinizmusát), vagyis tematikailag és formailag is felfrissítették a műfajt.
A The Tale of Zatoichi az átmeneti korszak szülötteként valahol félúton jár a klasszikusabb és az „újhullámosabb” szamurájfilmek között – ami azt illeti, sokban hasonlít az egy évvel korábbi A testőrre: magányos vándor érkezik egy városba, ahol két banda készül egymásnak esni. De amíg Kurosawa névtelen hőse született bajkeverőként a saját szórakoztatására használja és játssza ki a szembenálló feleket, majd a pokol elszabadulásakor dühödt bosszúangyalként csap szét közöttük, addig a híres vak masszőr és mesteri kardforgató, Zatoichi eleve kelletlenül foglal állást a konfliktusban, és nem szívesen rántja elő a kardját.
A karakter egyrészt a klasszikus szamurájhős megtestesítője: nyugodt és bölcs, nézete szerint az ölés helytelen, a kard pedig akkor nemes, ha a hüvelyében marad (ld.: Sanjuro). Másrészt viszont készséggel elismeri magáról, hogy gengszter, vagyis jakuza, és nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy miféle lehetőségeket és szerepet szánt neki az élet. Azért tanult meg bánni a karddal, mert belefáradt, hogy világtalansága és szakmája (masszőr) miatt folyton megvetik – és most embereket öl, vakságát pedig svindlerként állítja saját szolgálatába (például a film elején, amikor ravaszul megcinkel egy cinkelt szerencsejátékot). Zatoichi zamatát ez a sajátos kettősség, a zenszerű higgadtság és őszinteség, valamint a mindezek ellenére eredendően bűnös életvitel adja. Morális felsőbbrendűsége mégis egyértelmű egy olyan (gengszter)közegben, amelynek hierarchiája a nyers erőn, a gyengék eltaposásán és az alávaló helyezkedéseken alapul. E közeg egyik díszpéldánya Tatekichi, aki a saját nővérét kényszerítené hozzá egy jakuzához, hogy ezzel növelje a bandán belüli státusát.
Gyorsan hozzáteszem: a The Tale of Zatoichi, bár az első darabja egy hosszú szériának, nem eredettörténet. A karaktert minden adottságával, jellemvonásával, morális állásfoglalásával készen kapjuk (akárcsak A testőr névtelen róninját), múltjáról csak annyit tudunk meg – címszavakban –, amennyi feltétlenül szükséges, a többiről tekintetek, gesztusok, csendek és gyönyörűen kifejező fekete-fehér képek árulkodnak.
Shintaro Katsu lenyűgöző a szerepben – nem egyszerűen kiváló Zatoichi, ő maga Zatoichi (Kitano paródiába hajló értelmezése a 2003-as filmben említésre is alig érdemes). További 25 filmben (1989-ig) és egy százrészes tévésorozatban (1974-1979) játszotta el a vak kardforgatót, valósággal összeforrt a figurával. A hétköznapi szituációkban visz bele egy jó adag sebezhetőséget, bizonytalanságot, már-már esetlenséget (noha még ilyenkor is van benne méltóság, és egyébként is ritkán világos, mikor és mennyire játssza meg magát a karakter, csak hogy megtévessze a körülötte lévőket – ami persze része sajátos karizmájának), ha azonban harcra kerül a sor, villámgyors, megállíthatatlan gyilkológép.
A kontraszt Zatoichi és a gengszterek között nem csak a moralitásban, hanem a harcmodorban is teljes (noha a kettő eleve ritkán választható el egymástól egy szamurájfilmben). Zatoichi mozdulatai elegánsak, kimértek, stílusosak, szinte már: szépek; a rivális banda szomorú múltú róninjával vívott kelletlen párbaja ráadásul eleve kölcsönös tisztelettel, emberséggel és megbecsüléssel, már-már barátsággal terhelt, tragédiára ítélt. Ehhez képest a két banda összecsapása pokoli rémálom, becstelen és dicstelen, kapkodó, kaotikus, véres-mocskos kaszabolás, szinte apokaliptikus vágóhíd-őrület. Amikor a mészárlás után Zatoichi beolvas a győztes bandavezérnek, számon kérve rajta az alapvető emberi értékeket, Katsu alakításának intenzitása lehengerlő – igaz, ehhez sokat hozzátesz egy egyszerű, mégis nagyon hatásos trükk is: ez az egyetlen jelenet a filmben, amikor a világtalan főhős egyenesen „belenéz” valaki szemébe. Szavai megsemmisítők, tekintete, bár élettelen, perzselő.
És mint oly sokszor, a vándor harcosnak, aki jobb szeretne egyszerűen csak vándor lenni, de ez ritkán adatik meg neki, nincs más választása, mint hogy továbbálljon. Halottat, élőt, barátot, ellenséget, nőt hátrahagyva folytatja magányos útját, és még csak abban sem feltétlenül reménykedhet, hogy egy kicsit jobb hellyé tette a világot – inkább csak abban, hogy nem tette sokkal rosszabbá.