Craig Zobel szatirikus embervadász-thrillerének egyik szokatlanul visszafogott poénja, hogy a szájzárral a képükön, ismeretlen helyen, ismeretlen (de nyilván nem emberbaráti) okból, kivételesen jogos paranoiával magukhoz térő szélsőjobboldali áldozatok úgy ugranak rá az elrablóik által eléjük pottyantott fegyverraktára, mint rágcsálók az egérfogó sajtdarabjára. Nézd a nyomorultakat, nem számít, hogy teljesen nyílt terepen vannak, hogy egyértelműen csapda az egész (ahogy azt egyikük még meg is jegyzi), korlátoltságuknak és ostobaságuknak köszönhetően még egy ilyen szituációban is úgy csorgatják a nyálukat imádott fegyvereikre, mintha nem azért csődítették volna oda őket, hogy tökéletes célpontot nyújtsanak.
És a film természetesen egészen extrém, már-már bizarrul véres és kegyetlen jelenetsorban veszejti el őket – a durva szatíra legmaróbb pillanatai ezek, hirtelen azt sem tudod, hogy szörnyülködj, sajnálkozz vagy röhögj.
Ezek alapján talán úgy hangozhat, mintha igazuk lett volna az amerikai konzervatívoknak (élükön Trumppal), amikor pusztán az első előzetes alapján máris kifakadtak a filmbeli ábrázolásmódjuk miatt – pedig nem. Vagyis bizonyos értelemben igen, de ha valami minden kétséget kizáróan elmondható a botrányok után elhalasztott Vadászatról (The Hunt, 2020), akkor az az, hogy politikailag teljesen pártatlan, a szélsőséges liberálisok ugyanis szintén megkapják benne a magukét. Az egyik percben fegyvermániás redneckek böfögnek föl röhejesnek hangzó összeesküvés-elméleteket, a következőben hiper(túl)érzékeny, fehér (önjelölt) megváltók ostorozzák magukat, amiért még mindig nem tudnak szuperszalonképesen beszélni a nége… feke… afrikai amerikaiakról – és persze kíméletlenül vadásznak az említett redneckekre (lásd még: "deplorables"), mert az jó móka.
Nick Cuse és Damon Lindelof forgatókönyve tehát nem akár a jobb-, akár a baloldalt pécézi ki magának, hanem a politikai/identitáspolitikai szélsőségeket úgy általában, célja, hogy gonoszan-nevetségesen görbe-torz tükröt tartson Amerika jelenlegi megosztottságának – mondván, ott tartunk, hogy ezek az emberek már csupán egymás öldöklése kapcsán kerülhetnek bármiféle közös platformra.
Mivel egy véres-lövöldözős szatíra-thrillerről van szó, talán felesleges felróni a filmnek a társadalmi-politikai pofonok botegyszerűségét, a koncepció felületességét és végső soron bátortalanságát (a roppan karizmatikus Betty Gilpin főhősnőjének identitása enyhén szólva is megúszós), így viszont ugyanott vagyunk, ahol a 2014-es Az interjú esetében: sok hűhó a majdnem semmiért, a nagy füstnek valójában pislákoló lángocskája is alig van.
Szerencsére a film embervadász-aspektusa akár önmagában is van olyan pörgős, szaftos és gonosz humorú, hogy szűk másfél óráig még épp a seggünkön tartson. Így is vannak sutaságok a forgatókönyvben, mint a minden szempontból felesleges, sőt zavaró menekültes epizód vagy a főgonosz teljesen céltalan rejtegetése a fináléig (Damon, az ég összes kurva szerelmére, felejtsd már el a kényszerű, „akkor is csinálom, ha semmi értelme”-titokzatoskodást), de Zobel legalább magabiztos kézzel vezényli le a véres és lendületes (nem szarrá vágott!) akciókat – például a végső párharc már-már a Banshee abszurdba hajló csörtéit idézi. Azért kár (főleg a sok hűhó után), hogy erről a pofátlanul marónak és merésznek ígérkező szatíráról is kiderült, valójában csak egy élvezetes, de összességében átlagos és biztonságos B-film.