Az egyik gengszter, aki bankot rabolni érkezett a csendes kisvárosba, késő este a hoteljük ablakához hívja a társát, mondván, hogy odalent ólálkodik valaki, és valószínűleg őket figyeli. A társa izgatottan-rémülten, tettre készen ugrik az ablakhoz, majd megnyugszik, és lehűti az aggodalmaskodót – hiszen csak egy fickó sétáltatja a kutyáját. Téves riasztás. És igaza is van. A kutyasétáltató semmit sem tud róluk, semmilyen veszélyt nem jelent rájuk és a terveikre – de ez még nem jelenti azt, hogy ártatlan. Harry, a bátortalan, hajbókoló banki alkalmazott, a legszánalmasabb értelemben vett magányos kisember azért sétáltatja ilyen későn a kutyáját, hogy egy másik ablakban kileshessen egy lefekvés előtt levetkőző csinos nővért, szíve (de legalábbis vágya) választottját. És bár Harry összességében egy ártalmatlan, szerencsétlen kukkoló, ez a jelenet tökéletes demonstrációja annak, hogy az 1955-ös Violent Starudayben nem csak a három bankrablónak van vaj a fején. Hanem így vagy úgy, de mindenkinek, aki felé a cselekmény akár csak minimális kitérőt tesz.
Ma már klisé az amerikai kisvárosi/kertvárosi idill alatt megbúvó és fel-feltörő romlottság, de akkoriban, a „Drágám, megjöttem!”-korszakban még újdonságnak, vagy akár sokkolónak számíthatott – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az erőszakot, szexualitást és korrupciót szigorúan szabályozó Hays-kódex, bár már lassan kezdett gyengülni, még teljes mértékig érvényben volt. Ehhez képest a Violent Saturday egyik szereplője nem csak rutinszerűen csalja a férjét, a karakterek nem csak nyíltan beszélnek erről (a házasságtörésnek a puszta sugalmazása is tiltottnak számított), de a nő ráadásul egy őszinte pillanatában egyértelműen betegnek titulálja magát – nimfománia, szexuális deviancia egy 1955-ös hollywoodi filmben! (Abban az évben aludhattak a cenzorok, lásd még Joseph H. Lewis The Big Combo című szenzációs noirját, melynek egyik jelenetében – hogy csak egy példát mondjak – a gengsztervezér simán nekiáll kinyalni a barátnőjét.)
Az eddigiekből a bátor témaválasztásokon túl az is nyilvánvaló lehet, hogy a Violent Saturday, bár alapvetően egy bankrablásról és az annak következtében elszabaduló erőszakról szól, meglehetősen sok időt tölt a városka egyszerű lakóinak ügyes-bajos dolgaival, hétköznapi (érzelmi) problémáival. Apa-fiú kapcsolatok, szerelmek, megcsalások, vágyakozások, hazugságok – Sydney Boehm (Fritz Lang 1953-as klasszikus noirja, a Búcsúlevél írója) forgatókönyve erősen szappanoperás melodrámával béleli ki az alapvetően szikár heistkoncepciót, vagyis kicsit olyan az egész, mint a Grand Hotel és az Aszfaltdzsungel kereszteződése.
Persze a szappanopera-elemeket is belengi egyfajta sorsszerűség, hisz kezdettől fogva tudjuk, hogy ezek a (kis)emberek valamiképpen bele fognak keveredni a három bankrabló egyre közelgő akciójába. Ráadásul az egyik karakter gyönyörű otthonából lehangoló kilátás nyílik: a környéket a lakosság megélhetését biztosító, félig már elhordott-felrobbantott, törmelékes rézbánya határozza meg; több ez a későbbi konfliktus előrevetítésénél, a pusztulás mintha eleve bele lenne kódolva a látszólag kedves városkába.
Richard Fleischer rendező (Némó kapitány, Zöld szója) csalhatatlan érzékkel állítja a gyönyörű, színes, szélesvásznú képet a koncepció szolgálatába (a Violent Saturday az egyik legolcsóbb film, amelyet az inkább látványos kaland- és történelmi daraboknak fenntartott CinemaScope eljárással forgattak). A kamera sokszor lassan pásztázik a városka utcáin, látszólag spontán állva át egyik dolgát végző karakterről egy másikra, majd egy harmadikra, akik között akár még semmilyen tényleges kapcsolat nincs – egy-egy szereplő néha szinte véletlenül úszik be a képbe hátulról, hogy belépjen a cselekménybe, vagy éppen kilépjen belőle. Kicsit olyan ez, mint amikor egy gyanútlan karakterre rávetül egy gyilkos kétszer nagyobb árnyéka – csak mi, a nézők tudjuk, hogy ezek az egymástól egyelőre független életek nemsokára sorszerűen összeütköznek.
A bankrablás során mégis meglepő váratlansággal és főleg: véletlenszerűséggel szabadul el az erőszak. A hirtelen eldördülő lövések dramaturgiai szabályszerűségeket mellőzve, a nézői szimpátiát figyelembe nem véve osztanak halált, azzal a kellemetlen gondolattal vezetve fel a finálét, hogy bárki, tényleg bárki otthagyhatja a fogát. Az amishok farmján játszódó leszámolás a korához képest különösen brutális és kegyetlen, bár itt kimutatja foga fehérjét a film egy kissé problémás, idejétmúlt aspektusa is. A cselekmény Shelley-t, a szénbánya menedzserét (Victor Mature) állítja szembe a három bankrablóval (akik között ott van a fiatal, veszélyesen hideg és szadista Lee Marvin is), merthogy az egyik fia szégyelli, hogy nem kitüntetett, ellenségirtó hősként tért haza a háborúból. Vagyis Shelley-nek, hogy helyreálljon a világ rendje, bizonyítania kell a „csak akkor vagy férfi, ha fegyvert ragadsz”, a tökösség, a maszkulinitás jegyében – egy kisgyerek előtt, akinek kisgyerekes elképzelései vannak bátorságról, hősiességről és fegyveres konfliktusról. A film ráadásul odáig megy ebben a témában, hogy még a rezzenéstelen arcú pacifista, „a vallásom tiltja az erőszakot” amish (Ernest Borgnine) is vasvillát ragad a kritikus pillanatban. És nem szénakazalt nyalábol fel vele.
A Violent Saturday furcsán ambivalens film, bár legnagyobb műfaji ellentmondásai (nyers, erőszakos thriller vs. kisvárosi szappanopera) nagyjából kisimulnak a végére. És ha ezek az ellentmondások nem lennének, talán a történteken lamentáló egyik szereplő arcátlanul egyszerű, valahogy mégis szívbemarkolóan találó megjegyzése sem lenne ilyen hatásos: "It's so stupid and pointless to be alive in the morning and dead in the afternoon".
