„Te is más vagy, te sem vagy más”, szólt a 90-es évek legnépszerűbb szlogenje. De a különbözőség mint trend csak első látásra tűnik univerzális mentőövnek az érvényesülési vágy szeszélyes tengerén. Az egyediség kényszere gyakran irritáló, vagy - ami talán még kellemetlenebb - kimondottan sablonos alkotásokat szült. Ugyan a posztmodern jelző védjegye mögé rejtőzve tényleg szinte „bármi mehetett”, ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy minden működőképes is lett volna.
Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro első filmjükben patikamérlegen porciózták ki a populáris kultúra és a szerzői szemléletmód elemeit, miközben úgy árasztották magukból a kreatív túlkapásokat, ahogy csak a csövön kifért. Már az is zavarba ejtő, ha számba vesszük a film elé állítható jelzők sorát, úgymint szürreális, abszurd, bizarr és groteszk elemekből építkező posztapokaliptikus fekete komédia. Ezek alapján nem tűnik túlzásnak a Delicatessent a kilencvenes évek egyik legemblematikusabb európai filmjének nevezni.
A sztori a nem is olyan távoli jövőben játszódó apokalipszis-történet, ami egy ismeretlen kataklizma utáni társadalom véglényeiről fest kiábrándító képet egy társasház lakóinak mikrokozmoszán keresztül. A Delicatessen egyik sajátossága, hogy a végzetes katasztrófa hátterének elhallgatása nem pusztán történetmesélői fogás, hanem éles társadalomkritika, hiszen a szereplőknek sincs lövése róla, mi is történhetett valójában. Ők is csak az erősen torzító, központilag vezérelt médiából tudnak tájékozódni, ami olyan nívós és színvonalas fórumokon keresztül adagolja az információkat, mint a Nehéz idők című napilap.
Főhősünk, Louison (Dominique Pinon) is ezekről a hasábokról értesül egy „váratlanul” megüresedett albérletről, ahol a bérleti díj ledolgozható az épület földszintjén jövedelmező húsboltot vezető, a rendkívüli körülmények hatására élet és halál urává avanzsált főbérlőnél. Az alfahím szerepében rendkívül komikus módon ábrázolt hentes nem csak azért áll a tápláléklánc csúcsán, mert ő látja el élelmiszerrel a ház lakóit, hanem pusztán munkaerő-piaci tekintetben is övé az egyetlen „tisztességes” foglalkozás. (A helyzetet jól illusztrálja az az első emeleti testvérpár, akik a tehénbőgést életszerűen imitáló konzervdobozok készítésével igyekeznek felszínen maradni a nehéz gazdasági viszonyok közepette.) Bár hozzá kell tenni, hogy egy olyan súlyos élelmiszerhiánnyal küzdő társadalomban, ahol már a borsó vált fizetési eszközzé, a hús beszerzése sem teljesen problémamentes. És ezen a ponton válik igazán sötét tónusúvá a történet, ami áldozat, elkövető, na és persze elvtelen cinkosok szerepkörére determinálja karaktereit.
Louison foglalkozása is meglehetősen békebeli: cirkuszi artistaként próbál érvényesülni. Pontosabban csak próbálna, mivel állandó partnerét, Livingstone-t („személyét” illetően tartogat meglepetéseket a film) tragikus körülmények között elvesztette. A Livingstone név valószínűleg utalás a híres 19. századi felfedezőre, akinek évekre nyoma veszett a fekete kontinensen. Az eltűnésével kapcsolatban szárnyra kapott rosszízű pletykák szerint a kutató kannibálok üstjében végezte. (Végül a New York Herald magazin újságírója talált rá többéves nyomozás után az akkora már végzetesen legyengült tudósra, aki nem emberevők, hanem trópusi kórságok áldozatául esett.)
A Delicatessen feszültségteremtő faktora az apokalipszis-narratívák közt népszerű kannibalizmus motívum, ezen keresztül az emberi méltóságától megfosztott populáció totális lealjasodottsága. Ennek ellenére a film - a maga módján - megállná a helyét a szombat délutáni családi műsorsávban is, mert úgy tálalja a cselekményét, mint a gyermekközpontúvá vált modernista folklór a Grimm-testvérek meséit. Az alapvető félelmekre és förtelmekre épülő történetet egy naiv és ártalmatlan perspektíván keresztül mutatja be. A rendkívül komor témaválasztás ellenére nem a feltétel nélküli élni akarás heroizmusát sulykolja, hanem a túláradó derűt és életörömöt dicsőíti. A Delicatessen egy mese. Karakterei és cselekményelemei könnyen beazonosítható archetípusok. A történet tétje a szeplőtelen, tiszta szerelem beteljesedése, dinamikáját pedig a jó és a rossz küzdelme teremti meg, melyek egymástól egyértelműen elkülöníthetőek, és az események előrehaladtával előbbiek a méltó jutalom, utóbbiak a megérdemelt büntetés felé tartanak.
Mindez mégsem teszi naiv gügyögőssé a filmet. A történet ugyanis, mint sok más hosszan dédelgetett szerzői álom esetében, csak alibi. Ráadásul Jeunet és Caro a Cinéma du look 80-as és 90-es években felkapott francia irányzatához tartoztak (mint pl. Luc Besson), ami a vizualitást a narratíva fölé emelte. A Delicatessen az irányzat több más meghatározó jegyét is egyértelműen hordozza, mint a többségi társadalomtól elidegenedett hős sodródása, a reménytelen szerelem motívuma és az underground kultúra konkrét földalatti jelenetekben történő méltatása (lásd még Besson Metro c. filmjét). Nem véletlen, hogy Caro a város alatti csatornarendszerben szervezkedő vegetáriánus terrorista mozgalom, a trogloditák egyik aktivistájaként cameozik a filmben. Az is valószínű, hogy a designer és képregényművész Caro volt a szerzőpáros radikálisabban nonkonformista tagja. Az 1970-től kisfilmeket és videoklipeket készítő művészek szakításához az Alien 4 vezetett, melyben Jeunet a kitörés hollywoodi zálogát látta, Caro viszont elfogadhatatlan kompromisszumot orrontott. (Igaza lett, a film végül két szék között a földön landolt. A franchise-ból kilógtak a formai próbálkozások, összességében mégis konvencionálisra sikerült.) Caro nélkül Jeunet érezhetően elpuhult, amit az Amélie csodálatos élete példáz a legjobban. Bár az Audrey Tautou-t ikonikus színésznővé emelő film kétségbevonhatatlanul imádnivaló, azért valljuk be, alapjaiban mégiscsak egy gátlástalan giccsparádé. (Persze azt is érdemes megjegyezni, hogy a páros második és utolsó közös játékfilmje sem volt már az igazi. Úgy látszik a siker szubkulturális szinten is részegítő, mindenesetre Az elveszett gyerekek városa esetén a kelleténél messzebbre gurult a gyógyszer…)
A Delicatessen viszont igazán szerencsés csillagzat alatt született. Minden és mindenki tökéletesen a helyén volt. Bár a karakterek kő egyszerűek, a színészek mégis olyan gonddal és személyes odaadással formálták meg őket, hogy a végeredmény elképesztően egyedi hatást kelt. Erre szükség is volt, hiszen a nem éppen túlgondolt cselekményt a zabolázatlanul csapongó mellékszálak tartják életben, amik akár önálló filmetűdként is megállnák a helyüket. A díszlet aprólékossága láttán pedig megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat (kezdve az önmagáért beszélő főcímmel)! Az 50-es évek stílusában megjelenített jövő látványvilága elképesztően kidolgozott, amit az élményszámba menően kreatív vágás építi sajátos törvények szerint működő egységgé (a film legrangosabb elismeréseit épp e két kategóriában szerezte). És persze a mellett se mehetünk el szó nélkül, hogy a fényképezés az akkor még pályakezdő Darius Khondji munkája, aki azóta szinte minden kultikus rendező oldalán feltűnt.
Ahogy a bérház pincéjében ücsörgő, felvonulási indulókra csigákat és békákat egzecíroztató lakó archetipikus képe egyértelműen utal rá, a film büszkén, de nem kritikamentesen képviseli a francia ízlésvilágot. Miként az új hullám úttörő történetei, a Delicatessen is szélsőséges eszközökkel és megalkuvást nem tűrő, forradalmi hevülettel ábrázolja nagyon személyes, mégis univerzális mondanivalóját. Nem tartja járhatónak az arany középutat, így egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek beveszi a gyomra, de eltökélt sznoboknak kötelező fogás.