[Ebben a jelenlegi járványhelyzetben a magunk nagyon aprócska és szerény módján próbálunk segíteni otthonmaradásra kárhoztatott geektársainkon: új, remélhetőleg hetente négyszer jelentkező rovatunkban rövid ajánlókat teszünk közzé, hogy tippeket adjunk a fölös idő minőségi elverésére. Vigyázzatok magatokra és egymásra, nézzetek/olvassatok/játsszatok jó dolgokat, amíg elvonul ez a rohadt vírusvihar - és persze jöhetnek hasonló ajánlatok a kommentekben!]
Műsorvezetők: Borbíró Andris, Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba
ÁROK (Underwater, 2020): Faék egyszerűségű B-film a Nyolcadik utas a halál nyomdokain, csak éppen mélytengeri környezetben. A nem is olyan távoli jövőben a Tian Industries a Marianna-árokban folytat fúrásokat egy tengerfenéki bázis legénységének felügyelete alatt, amikor a Kepler-állomást földrengés rázza meg, és Norah Price (Kristen Stewart) gépészmérnök és társai menekülni kénytelenek. Mivel a mentőkapszulák vagy elszabadultak vagy meghibásodtak, még mélyebbre kell ereszkedniük és mélybúvárfelszerelésben a tengerfenéken kell elsétálniuk az egy mérföldre lévő Roebuck állomásra. Amikor az első lények feltűnnek, már sejthető, hogy a katasztrófa nem természetes eredetű, a finálé láttán pedig minden Lovecraft-rajongó megnyalja majd mind a tíz ujját. A pénztáraknál ugyan pocsékul teljesített, de egy rendkívül atmoszférikus, fojtogató horrorthriller, igazán remekül megépített és dizájnolt díszletekkel. Nyilvánvalóan nem az év filmje, de karantén alatt stílusos választás. (NK)
A FALKA (The Pack, 1977): A Cápa sikerét követő állathorror-hullám egyik legjobbikában (na nem mintha ezek a filmek az egyetemesen magas színvonalukról lennének híresek) a nyaralók által a szezon végén magukra hagyott kiéhezett, elvadult kutyák terrorizálják egy kis sziget lakosságát. A kicsit is edzett mai szemnek csak épphogy véres és durva film kivitelezése a megbocsátható esetlenségei mellett kifejezetten hatásos és profi, Joe Don Baker kompetens főhős, a befejezés meglepően szép, a felszín alatt meghúzódó vidéki (tökös) – városi (puhány) ellentét pedig ad némi gonosz, szaftos bukét az alapvetően komoly hangnemhez. Kedvencem a kocka srác, akiről onnan lehet tudni, hogy kocka, hogy csúnyácska, túlsúlyos, szemüveges, és ahelyett, hogy a mellette lehajoló jócsaj feszes seggét bámulná (ahogy telivér apja teszi), egy magazint lapozgat… Vigyáztam! Nem könyvet, és nem olvas, mert hát azért mindennek van határa! (Igaz, később könyv is kerül a kezébe, abból rögtön lehet is tudni, hogy már nincs neki sok hátra.) (RCS)
HELLRAISER: A POKOL DÉMONJAI (Hellraiser: Inferno, 2000): Nem szenvedhetem az egyszeri és megismételhetetlen Hellraiser olcsó, vacak folytatásait – már a második részt sem (lásd itt). A sorozat ötödik darabja (Scott Derrickson, a későbbi Sinister és Doctor Strange rendezőjének első filmje) viszont afféle kivétel és kuriózum: eredetileg egyáltalán nem Hellraiser-filmnek készült, utólag írták át, hogy beszuszakolhassák a franshise-ba. És bár a franchise-nak kétségkívül jót tett ez a korábbi részektől radikálisan eltérő, vagyis vitathatatlanul friss, noir-beütésű pszichothriller, a film maga valószínűleg jobban járt volna, ha nem annektálják, hanem hagyják megállni a saját lábán – de ez már mindegy. A pokol démonjai egy korrupt detektív cenobiták által egyengetett pokolra szállásának története; néha kicsit szájbarágós és csiszolatlan, de vizualitásában hatásos, cselekményvezetésében gördülékeny, az utolsó húsz perc pedig egészen tisztességes gyomros. (RCS)
KÖNNYEK ANYJA (La terza madre, 2007): A Könnyek anyja erősen megosztó film – az egyik oldal rettenetes, olcsó gagyinak, a másik oldal többé-kevésbé tűrhetőnek tartja… na jó, annyira mégsem megosztó. Mindenesetre én az említett másik oldalhoz tartozom, de hogy miért ajánlok itt egyáltalán egy nem igazán jó filmet? Mert legalább érdekes. A Suspiriának nyilván egyik utódja sem képes a közelébe se érni, de annyit mindenképpen el lehet mondani Argento három anya-trilógiájáról, hogy mindhárom része drasztikusan más. A Könnyek anyja elhessegeti magától a sejtelmes atmoszférát és a mindent leuraló stilisztikát, és afféle modern bukéjú, nagyszabású elemekkel fűszerezett természetfeletti horrorként működik, amelyben viszont olyan pofátlan, olykor már röhejes öncélúsággal tombol a gore, hogy az ember hajlamos azt hinni, Fulci kelt ki a sírjából, hogy megrendezze a filmet Argento helyett. Még egyszer: nem igazán jó, és még a vérengzés ellenére is Asia Argento játéka a leghorrorisztikusabb benne… valahogy mégis megbántam, hogy a rossz híre miatt 13 évig halogattam a megtekintését. (RCS)
VAKSÖTÉT (Don’t Breathe, 2016, Netflix) - Nagyrészt egyhelyszínes horror, amelyben az ilyen filmekkel szembeni alapvető elvárásoknak megfelelően húszpercenként érkezik egy csavar, hogy a koncepció ne fulladjon ki. Hangulatában a nézővel a fenti játékot játszó (számítasz-e arra, mi történik következőre?) intelligens thriller és az igazi, vállaltan tuskó és ostoba B-filmes horrorok keveréke (utóbbiaknak extrém csúcspillanata is van, itt pár néző biztos feladja a filmet). Logikátlanságai és a csupa kellemetlen szereplő miatti nehézkes nézői azonosulás ellenére azonban így is, talán éppen egyenetlensége miatt, végig élvezhető popcorn(vagy esetemben chips & sör)mozi marad. (BA)