Szerző: Cserte Z. Péter
A Final Fantasy VII Remake szembemegy a mainstream popkultúra szent tehenével, sőt, mivel úthengeren utazik, palacsintává lapítja. Ezt a szent tehenet Nosztalgia Nusinak nevezik (pontosabban nevezték), és amerre jár, emlékekbe csomagolt rózsaszínt szarik, amely seggajándékot a múlt hamis ígéretei által megvezetettek, már csak megszokásból is, nagy örömmel kapják fel és kenik a mellükre.
A kilencvenes, meg az utána következő éveket megért veteránok bejárták az eredeti Final Fantasy VII Midgarjának, a játék felütésének első helyszínét annyira, hogy az opresszív antiutópia összes sikátorának, nyomortanyájának részleteit kenik-vágják. A Remake, köszönhetően óriási költségvetésének és az ebből következő elképesztően részletes, dús, kidolgozott és dinamikus grafikai és zenei megvalósításának, illetve mindannak a tonnányi narratív toldásnak és részletnek, amelyet az eredeti koncepcióhoz hozzátesz, az 1998-as Final Fantasy VII Midgarját szinte “álom az álombanná” redukálja. Ha a FiFaRe valóban csak egy remake lenne, a szokásos, multiplex-kompatibilis értelemben, ezen a ponton meg is állhatnánk, mert a radikális audiovizuális és tartalmi gatyába rázással máris beteljesítette a kitűzött célt, és úgy modernizálta a tömegkultúra egy mérföldkövét, hogy a végeredmény már-már felülírja az eredetit.
Az osztályharc, amely - persze a korabeli hardver behatárolt képességeinek köszönhetően - az eredetiben mindössze fejezetcímek kontextusbeli hatásával ért fel, a Remake-ben maga a lényeg. Erre a világkidolgozottság szörnyű gyönyörűsége ad lehetőséget - az, hogy a PS4 már milliószor többre képes, mint a jó öreg első Playstation. Midgar világa kinyílik, és az összes részlete napvilágra kerül: egy olyan társadalom JRPG-s toposzokon átszűrt lenyomata, amely a héja-kapitalizmusnak köszönhetően bukott el, amelynek a fejbőrét még ebben a félholt állapotában is a héja-kapitalizmus tépkedi, és (ahogy ezt a COVID-terhes szituáció kiválóan illusztrálja) mi is valami ilyesmi felé haladunk. Persze a komoly textus a JRPG-k összes, gyakran infantilis mozzanatával igyekszik lazítani a szorongáson, ám ezzel csak egyfajta narratív kontrasztot csihol, így még nagyobb erővel juttatja célba az üzenetet.
A játék szereplőinek (belsőéletes) kidolgozottsága a másik olyan pozitívum, amellyel a Remake, a modern hardvernek és a komplex karakterfejlődés iránt támasztott kifinomult elvárásoknak köszönhetően túlmutat az eredetin. Ennek kiváló példája Barrett figurája , aki a 97-es játékban szinte csak valamely afroamerikai személy rajzfilmszkeccseként volt jelen. A Remake a játék legelején bevillantja e szerencsétlen rendezői döntés újra elkövetésének veszélyét, ám mint sok minden mást, ezt is csak azért, hogy később tövestől megcsavarja az elvárásainkat.
És ha már az elvárások megcsavarásáról van szó, hadd zárjam a cikket (amely ajánló inkább, ahelyett, hogy fullos kritika lenne, hiszen a Remake csak az eredeti játék első egyharmadát dolgozza fel, a folytatás majd csak ezután jön) azzal, amitől a Final Fantasy VII Remake sokakban felforralta az agyvizet. “Pofátlan átverésről” beszélnek egyesek, miután átverekedték magukat a Remake befejezésén. Anélkül, hogy szpojlerkednék, csak annyit fűzök hozzá: a “remake” elnevezés ezúttal újra-rakásként értendő, a korábbi építőkövek kezdettől fogva eltérő összeillesztéseként. Már az alap is máshogyan fest, mint régen - a folytatás, a felépítmény pedig majd biztosan különbözni fog a megszokottól. Egy olyan popkulturális világlégkörben, amely a nosztalgiát, ezt a hosszú távon korrozív vágyakozást piedesztálra emeli, egyértelmű ennek a húzásnak az üzenete: nem szabad, hogy a múltba nézés ellustítson, elgáncsoljon minket, gyengítse az eredetiségre vágyakozó akaratot. Bravó.