A feltörekvő, de nyúlszívű pénzügyi elemző, Graham Krakowski alig lép be első csomagjával újonnan vásárolt háza ajtaján, máris szembesül a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan, rettenetes, földöntúli borzalommal: uramistenédesjézus, egy hajléktalan csavargó áll a konyhában! A rusnya, büdös, mocskos rémalak szó nélkül, hörögve továbbáll, de később újra és újra felbukkan – hol teljes valójában, hol „csak” Krakowski egyre felkavaróbb rémálmaiban. Aztán a kellemes kis külvárosi, pálmafás környéken valaki gyilkolni kezdi a lakókat, Krakowski józan esze pedig lassan elbúcsúzik gazdájától.
Hogy a The Vagrant (1992) furcsa film, az enyhe kifejezés. Szaftos és szürreális B-horrorkomédiába oltott harsány társadalmi szatíra Mel Brookstól mint producertől, A légy 2. rendezőjétől, Christopher Young hátborzongatóan és játékosan briliáns zenéjével, valamint Bill Paxtonnal és Michael Ironside-dal, akik mindketten vaskos örömmel játsszák túl a szerepüket. A korabeli kritika cafatokra szedte (igaz, nem teljesen indokolatlanul), a mozikban (már amelyekbe eljutott egyáltalán) megbukott, és kis túlzással a kutya sem ismeri a mai napig sem – a DVD/BD-kiadások sem hozták el neki a késői elismerést és kultstátust, amely sok sorstársának megadatott. Ami nagy kár, mert igaz, hogy a The Vagrant egyenetlen és bárdolatlan, a befejezése pedig finoman szólva is hagy kívánnivalót maga után, mégis élvezetes és határozottan érdekes, már-már egyedi film.
Úgy indul, mint valami bizarr hajléktlan-exploitaton: a korszak tipikusan ignoráns, törekvő, seggfej yuppie-ja (a film 92-es, de csak úgy ömlik belőle a 80-as évek) áll szemben a horrorfilmes túlzással megjelenített, hörgő-nyáladzó-gennyedző, sátáni kacajú csavargóval, a megtestesült yuppie-rémálommal, a dicsőséges dzsentrifikáció rémével. Egyikükkel sem igazán lehet szimpatizálni, viszont Krakowski röhejesen túlzó reakciója és paranoiája (a hajléktalan eleinte ártalmatlannak tűnik) még kívülről nézve is borzasztó kínos – már csak azért is, mert megpiszkálja a nézőnek a hajléktalanokkal kapcsolatos kisebb-nagyobb bűntudatát, kényelmetlenségét… esetleg undorát? Hányan hányszor fordítottuk el a fejünket, fogtuk be az orrunkat, mentünk tovább szó nélkül, morgolódtunk kissé frusztráltan az orrunk alatt?
A The Vagrant ugyan meg sem próbál ilyesmivel komolyabban moralizálni, de a konnotációk elől nincs menekvés. Amikor az izgága Krakowski a biztos megőrülés felé (még csak) lassan pörögve ráhívja a hobóra a zsarukat, mert az közterületen eszik (!), és gusztustalanul néz ki (!), a film kimutatja komédiája fogának gonosz fehérjét. A jelenet pofátlanul vicces, rendkívül kellemetlen és csodálatosan groteszk.
A forgatókönyv nem kímél semmit és senkit: az üzleti élet tele van szar alakokkal Krakowski gennyes főnökétől a szexszel érvelő ingatlanügynökön át a seggnyaló főhősig, a riporterek szinte szexuálisan felizgatott hiénamosollyal, szenzációhajhász szavak dobálása közepette számolnak be tényszerűen arról, hogy ezt az ügyet mennyire fel fogja fújni a média, a rendőrök pedig önmaguk paródiái, élükön a 80-as évek összes zsarukliséjét a hóna alatt cipelő Ironside-dal, akinek íróasztalán úgy mellesleg ott áll a papírok és tollak mellett egy kézigránát is. A filmnek ez az első fele a legjobb: a harsány, gonosz 80-as évekbeli horror és a (brit) The Office szekunder szégyenének deformáltan született szerelemgyereke.
Az összességében még mindig élvezetes második felében aztán, ahogy az őrület magával ragadja a főszereplőt, és megkérdőjeleződik, mi valódi, és mi képzelgés, kezdenek kiütközni azok a problémák, amelyeken a korabeli kritikusok olyan előszeretettel köszörülték a nyelvüket. A cselekmény éles tematikai bakugrásokkal lódul neki, a fordulatok átélhetetlenül gyorsan követik egymást, az értelmezhető struktúra és a tiszta alkotói szándék kirepül az ablakon, az embernek hol az az érzése, hogy a film túl sokat akar túl rövid idő alatt, kellő felépítés nélkül, hol meg az, hogy a film egyáltalán nem is tudja, mit akar. Ez utóbbi gyanú megerősödni látszik a végére, a rossz értelemben vett B-filmes, olcsó finálé ugyanis agresszívan kirángatja a filmet addigi sajátosan tébolyult bizarrságából egy mindent jó kisfiúként megmagyarázó, szomorúan egyszerű és lapos fizikai leszámolás kedvéért, lesüllyesztve az egészet egy mérsékelten fantáziadús tucathorror szintjére. (Meglehetősen biztos vagyok benne egyébként, hogy az író olvasta Moore és Bolland klasszikus Batman-sztoriját, a Gyilkos tréfát.)
De még mindennek ellenére is érdemes adni egy esélyt a The Vagrantnak – már csak Paxton és Ironside miatt is, de leginkább azért, mert a 90-es évek egyik legszürreálisabb műfaji filmje, és amikor igazán elemében van, akkor arcodra fagyott hitetlenkedő és kicsit zavarodott félvigyorral bámulod a képernyőt.