Köteteket lehetne megtölteni azzal, hogy az A jó, a rossz és a csúf miért különleges alkotás, de itt és most csak egyetlen apróságot emelnék ki: rendes körülmények között nehezen tudnám elképzelni, hogy egy közel háromórás film utolsó félórájában - a sokadik újranézés során is – lenyűgözve figyeljem, ahogy egy toprongyos férfi körbe-körbe szaladgál ötezer korhadt, a végső pillanatokban teljesen elmosódott fakereszttel a háttérben, arról nem is beszélve, hogy az aláfestő zene jó eséllyel kiszorítson minden más dallamot a fejemből a nap hátralévő részére. A forgatókönyvben annak idején az egész nem volt több fél oldalnál, és felesleges is lett volna, hiszen dialógusokkal még csak megközelítőleg sem lehetne ennyiféle érzést egyszerre megjeleníteni abból, ami úrrá lesz a jobb sorsra legkevésbé sem érdemes, valahol mégis szánandó Tuco Benedicto Pacifico Juan Maria Ramirezen (a kezét figyeljétek, a kezét!), ideértve a diadalt, a zsigeri megkönnyebbülést, s legfőképpen persze a kicsinyességében is határtalan kapzsiságot.
Ezt a bizonyos jelenetet Észak-Spanyolországban, Burgos közelében forgatták, s a temető létrehozásában ugyanaz az ezer katona működött közre, akik Franco tábornok jóvoltából statisztaként is Leone rendelkezésére álltak. A forgatás végével aztán a stáb otthagyott csapot-papot, és a természet közel ötven évig fokozatosan és majdnem teljesen visszafoglalta, ami az övé volt – végül csak a temetőt övező hegyekről lehetett felfedezni a fűvel benőtt „arénát” övező koncentrikus köröket. Négy helyi kötődéssel rendelkező őrült spanyol kellett hozzá, hogy mindez megváltozzon: az Eli Wallach halálakor a helyszínen összehozott megemlékezésen merült fel bennük, hogy hogy talán megérné legalább részlegesen rendbe hozni a környéket. Először csak a párbaj helyszínéül szolgáló központi tér megtisztításán dolgoztak, aztán ahogy a hozzájuk csapódó lelkes önkéntesek száma egyre nőtt – még a határokon túlról is rengeteg rajongó csatlakozott, aki hajlandó volt akárcsak egyetlen hétvége erejéig ásót-kapát ragadni, és látástól vakulásig kubikolni - megnőtt az étvágyuk is. A tereprendezés befejeztével nekiláttak kereszteket is felállítani – először csak azt a bizonyos kettőt, aztán ipari méretekben, s a legvégén még az alacsony kőfalakat is helyreállították. Mindemellett szerencsére még arra is volt energiájuk, hogy az egész folyamatot szépen filmre vegyék.
A Sad Hill: Unearthedben (elérhető a Netflixen) két fő szál fonódik egymásba rövid, olykor csak egy-két mondatos snittekkel. Egyrészt a még élő közreműködőket (plusz archív jelenetekben magát Leonét) hallhatjuk visszaemlékezni a forgatásra, különös tekintettel a temetőbéli és a valóságban annak tőszomszédságában, az Arlanza folyón forgatott polgárháborús csatajelenetre (akkor valószínűleg nem így élték meg, de Eastwood és a film vágója sem tudják megállni mosolygás nélkül a kétszer felrobbantott híd történetének felidézését). A nyilatkozók névsora egészen a mára tisztességben megőszült egykori statisztákig tart, s többek között csatlakozik hozzájuk Christopher Frayling – a bibliográfiája alapján a jelenleg élő egyik legtekintélyesebb spagettiwestern-szakértő - meg James Hetfield, akinek jelenléte (a Metallica tagadhatatlan kötődése ellenére is) eleinte kicsit oda nem illőnek hat, hogy aztán a 2008-as göteborgi koncert képei végül szép keretbe foglalják az egészet, a vele készített interjú legfontosabb mondata pedig végső soron jól kiemeli a film fő mondanivalót (erről még később).
Ez persze önmagában legfeljebb a legújabb DVD-kiadás extráinak felturbózására lenne elég, ha nem lenne ott a másik történet: a négy férfié, akik között van olyan, akinek családi kötődése is van a filmhez (a nagypapa statisztált benne), meg olyan is, akinek egyszerűen már az oviban is szájszegletbe tolt szivarcsonk volt a jele. Tök mindegy, miért rajongsz, még az sem kizáró ok, ha a spagettiwesternektől amúgy pont lábrázásod van (megérteni nem tudom, de elfogadom), könnyen magadra ismerhetsz bármelyikükben, és mire véget ér a film, azt kívánod, bárcsak te is részt vehetnél valami ehhez hasonló projektben: iszonyatosan nagy energiát fektetni valami olyasmibe, amire a nagy átlag valószínűleg csak vállat vonna, uram bocsá nem is értené, mire ez a nagy felhajtás egy olyan dolog körül, amely - amellett hogy nem kapcsolódik feltétlenül a megélhetéshez meg a fajfenntartáshoz - nem jár semmiféle kézzelfogható haszonnal, csak azzal a tudattal, hogy TE is részese voltál.
A hónapokig tartó sziszifuszi munka – de tényleg, van valami szívmelengető abban, hogy felnőtt embereket nézel, ahogy köveket sikálnak drótkefével - miben másban is csúcsosodhatna ki, mint egy össznépi megnyitóban, ahol 4000 ember gyűlt össze a semmi közepén, hogy együtt nézze végig a filmet a szabad ég alatt. (Jelen esetben nem számít spoilernek, hogy a temetőt sikerült a film eredeti, 1966-os bemutatójának ötvenedik évfordulójához egészen közeli időpontban helyrehozni, egy egyszerű, ám mégis nagyszerű módon kitalálva azt is, hogy hogyan lehetne finanszírozni a költségesebb részeket, és egyúttal megőrizni a segítők nevét, ha nem is az örökkévalóság, de a családi emlékezet számára bizonyosan - többet nem árulnék el, csak annyit, hogy iszonyatosan bosszankodtam, hogy annak idején nem jutott el hozzám a híre). Nem hittem volna, hogy egy dokumentumfilm végén talál rám ennek az évnek az első valódi katarzisa az ünnepséget, és persze legfőképp az ominózus vetítés előtt lejátszott rövid videóüzeneteken ujjongó közönséget látva. Nem nehéz kitalálni, hogy kik bukkannak fel, cserébe iszonyatosan könnyű átérezni, amit ott és akkor annyi ember érzett, és éppúgy elérzékenyülni, ahogy az őszülő szakállú Davidnak könnybe lábad a szeme, amikor megpróbál kerek mondatokkal visszaemlékezni az egészre. Az éremnek van amúgy másik oldala is - ennyi szélesen vigyorgó embert más körülmények között nehezen tudnék elképzelni, amint kötélhurokba dugott fejjel fényképezkedik.
És itt kanyarodnék vissza arra a tételre, amit a film is ügyesen építget, direkt és indirekt módon is. Utóbbira példa annak a két amatőr videós kanadai srácnak a gyermeki öröme, akik még a rendbehozatal megkezdése előtt zarándokoltak el a helyszínre, ahol egykor Clint Eastwood lába tapodta a földet, az előbbire pedig Frayling, Hetfield és Joe Dante rendező egy-egy kulcsmondata. „For some people, fim is their religion” – mondja ez utóbbi egy ponton, ami elsőre profánul hangozhat egy kicsit – de gondoljunk bele, ha a katarzis átélésére való képesség nem isteni adomány, akkor nem tudom, mi az.