Olaszországban Észak és Dél szembenállása jóval nagyobb múltra tekint vissza, mint az ország mai politikai egysége sejteti. Északon – kihasználva a régió kedvező geopolitikai fekvését – a középkorban egyedülállóan gazdag kulturális élettel és emancipált polgársággal büszkélkedő városállamok jöttek létre, melyeket ugyan vagyonos kereskedő családok (Medici, Sforza) irányítottak, de az államformájuk köztársaság volt. A Dél ezzel szemben az európai uralkodó családok prédája maradt. A Nápolyi és a Szicíliai Királyság az olasz egyesítésig egy-egy dinasztia menyegzőjén szolgált hozományul. Így a helyi lakosság sosem épített ki szoros kapcsolatot a mindenkori központi hatalommal, de nem is lett volna rá oka, hiszen az idegen országokból nyakukra ültetett királyok a legkevésbé sem törődtek az őslakosok jólétével vagy kulturális identitásával. Ez a méltatlan bánásmód alternatív rendszerek kiépüléséhez vezetett, melyek a maguk törvényellenes módján vállaltan az állam feladatait látták el. Így született meg a Camorra, a ’Ndragheta, és a film témájául szolgáló szicíliai Cosa Nostra is.
A cselekmény a hírhedt Maxiper, Olaszország történetének legnagyobb port kavart persorozata körül bonyolódik. A ’80-as években a Cosa Nostra aránytalanul nagyra nőtt Szicíliában, általános volt a korrupció, az utcai erőszak és a központi hatalom teljes tehetetlensége. A lakosság zaklatása mellett a bűnözők – ha érdekeik úgy kívánták – a rendőrgyilkosságtól sem riadtak vissza. Ekkoriban lépett színre Giovanni Falcone, a palermói születésű vizsgálóbíró, aki megelégelte a szülőföldjét mérgező maffia tevékenységét. De ez a film nem róla szól, és ez bizony kockázatos döntés. Hősünk-antihősünk egy pentito (kiugrott maffiatag), Tommaso Buscetta, aki Falconéval együttműködésben több száz bűnözőt juttat rács mögé, és alapjaiban rengeti meg a több száz éves bűnszervezetet. Ennek azonban ára van, és ezt az árat mutatja be Marco Bellocchio filmje.
A nyitányban egy szicíliai védőszent tiszteletére rendezett összejövetelt láthatunk. Elkészül a Keresztapa-filmek óta klasszikus toposszá vált csoportkép, melynek középpontjában az életével meghasonlott Buscettát (Pierfrancesco Favino) látjuk. A meleg színek használata és a kamera intim közelsége sokat elárul erről a világról, amelyben a barátok és ellenségek, a megtartó és elveszejtő erők egymás hátát lapogatják. A család is egyszerre büszkeség és szégyen: a villában mulatozó feleség és lányok éles kontrasztot képeznek a herointól ájultan fekvő fiúval, akit az apának kell életre pofoznia a tengerparton. A meleg narancsok és a hideg kékek jól szimbolizálják a virágzás és a rohadás kettősségét, ami ezzel az életmóddal együtt jár. A perről forgatott későbbi jelenetekben ennél didaktikusabb eszközzel is él a rendező: a rácsok mögött várakozó ellenségek helyén néhány pillanatra tobzódó patkánycsapat vagy drótkerítés mögött szűkölő hiéna képe villan. Azon kívül, hogy az ötletet már láttuk korábban – lásd: Született gyilkosok –, itt ez
váratlan kitérőt jelent
a realista esztétikához képest.
A hatalmi központból kiszorult Buscettát Rio de Janeiróba küldik a családjával, ahol már folyamatos rettegés az élete. Később nyomozás indul ellene, végül pedig a brazil állam kiadja őt Olaszországnak, azaz Falcone vizsgálóbírónak. A párosuk lehetőséget adna egy Raszkolnyikov-Porfirij Petrovics-féle nagy párbajra, de ezt a ziccert ezúttal kihagyja a rendező, mert az erkölcsi összecsapás helyett inkább a bűnbánat stációi érdeklik. Ennek megmutatása kétségkívül nagy színészt követel, és Favino nem hagy minket cserben. Jelenetek sora ábrázolja a merengő, múlt démonaival küzdő férfit, aki 50 éves korára már nem tud visszafordulni az úton, amelyen egykor fiatalon és tudatlanul elindult.
Az egész filmet felfoghatjuk egy monstre stábbal dolgozó monodrámának is, hiszen minden lényeges mozzanat Buscetta lelkében, belső vívódásainak színterén zajlik le. Az omerta (hallgatás) parancsának engedelmeskedjen, vagy feldobja árulóit? Favino meggyőző szuggesztióval és felesleges manírok nélkül viszi vászonra e zt az őrlődést. A probléma nem is az alakításban, inkább a szerepben mutatkozik meg. Arisztotelész írja a Poetikában, hogy a tragédia hőse ne legyen se túl jó, se túl gonosz: a közönség egy botladozó erkölcsű jedermannal tud igazi közösséget vállalni. Ez Buscetta esetében a meggyőző színészi játék ellenére sem teljesül. Túl sok aljasság van a rovásán ahhoz, hogy hitelesen követhesse az erkölcs parancsát egykori bajtársaival szemben. Ezt a pózt egyszerűen nem hisszük el neki, és ez az érzésünk akkor válik meggyőződéssé, amikor Toto Riina főnök utasítására felrobbantják Falcone bírót a feleségével és testőreivel együtt. Az autópálya-szakasz helyén csak egy kráter marad, de a mártírok ügyét megőrizte az emlékezet. A Capaci mészárlásként elhíresült merénylet végleg a Cosa Nostra ellen fordította a helyi közvéleményt.
Az első áruló kellemes felüdülés a zsáner tipikus filmjeihez képest. Pontosan érezzük azt a hitelességi különbséget, amelyet a Gomorra sorozat is hozni tudott a hasonló témájú amerikai produkciókkal szemben. Míg azonban a nápolyi család története szépítgetés nélkül, húsba vágóan beszél antihőseiről, addig Marco Bellocchio filmje nem merül elég mélyre a fenevad gyomrában. Ezzel együtt a mai mozis felhozatalból így is kiemelkedik.