Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One
A 2002-es Mafia üde válasz volt az egy évvel korábbi, kasszákat robbantó Grand Theft Auto III-ra.
Az Illusion Softworks (akik aztán 2K Czech-ként folytatták az ipart, és a második részt már ezen a néven publikálták) nagy, egyeseknek talán fájóan hiányzó darabokat metszett le abból a szabadságból, amit a GTA Liberty Cityje megtestesített. A Mafia Lost Havenjében (szintén kitalált város, de ezzel tényleg minden hasonlóság véget ért a két virtuális lokáció között) nem lehetett begőzölve, lángszóróval rendőrsorfalat oszlatni, vagy végigcsapatni a nagykörúton egy tankkal.
Tekinthetjük ezt a szerzői ígéret erre a médiumra alkalmazott megfelelőjének: Lost Havenben szépen be kellett tartani a sebességkorlátozást, követni kellett a közlekedési szabályokat, de a szigorért cserébe teljesebb narratív élményt élhettünk át.
Persze a megjelenés előtt eszeveszett ígéretek záporoztak, például szóban forgott, hogy minden épületbe besétálhatunk, és mindenhol kidolgozott terek várnak minket. Ez persze sosem volt igaz, a Mafia éppen annyira teli van szórva cipősdoboz-díszletépületekkel, mint a Rockstar remeke, de tény, hogy annál a sorozatnál – értve itt összehasonlításként a kortárs darabokat – hangsúlyosabbak az épületbelsők.
A KRESZ mellé erőszakosabb, de valóságosabb, húsba vágóbb harcrendszer is járt – és így élhettük át a főhős, Thomas "Tommy" Angelo pokoljárását.
A folytatásra nyolc évet kellett várni, és ezt tehát már új néven, de még az eredeti gárda fejlesztette (szemben a harmadik résszel). A Mafia II nem durrant akkorát, mint az elődje, pedig narratív szempontból mindent tudott, amit az. A történet hangsúlyos, a világ hihető, hangulatos és továbbra is: konzekvenciával teli. Ezúttal a kitalált Empire Bayben süllyedhettünk alá a bűn bugyraiba, és a történet felépítésére, a narratív szál kibontására nem hogy panasz nem lehet, de lényegében példa nélküli a nyugati nyitott világú játékok tengerében.
Amíg a Grand Theft Auto-sorozatban valami pitiáner bosszútörténet teremti meg őrjöngésünk jogalapját, a Mafia II megengedi magának a komótos expozíciót, hogy felépítse a főhősét, Vito Scalettát. Az elbeszélői eszközök nem bombasztikusan vadi újak, legfeljebb ebben a médiumban, pontosabban: ebben a zsánerben azok. Vitónak, aki háromszáz dollárért emel el egy autót az előbb, a kikötőben kellene gályáznia napi tíz dollárért később. Ennyiért pakolja fel ládák végtelenjét egy teherautóra. Ez még kontrollerrel a kézben is monoton és unalmas tevékenység, és szinte megváltásként érkezik a játékbeli tanács, amely egyszerű, de hatásos filozófiai ráeszmélés is: amúgy akkor léphetünk le ebből a szarból, amikor akarunk.
Ám Vito élete ezután sem lesz sétagalopp, hajmeresztő mód kockáztatja az életét, ahányszor csak teljesít egy-egy sötét megbízást. Ezek sosem vidám csapatások, önfeledt várospusztítások, hanem élethalálharcok. Nem is kell mindenkit kivégeznünk, egyszerűen csak teljesítenünk kell a feladatot fegyverrel a kézben. Vito katona volt a világháborúban, és katona maradt Empire Baybe hazatérve is: története az eleve elrendeltség tragédiája: vagy ostoba, feláldozható fegyverré válik, vagy meghal kikötői trógerként, túlmunkában egy nyavalyás élet jelentéktelen zárlataként, mint az apja.
Vito a rendszerrel, tágabban a világgal áll szemben, a GTA-játékok hősei pedig jellemzően néhány papírmasé figurával. És igen, a GTA karaktergárdája emlékezetesebb, de csak úgy, ahogy egy obszcén vicc emlékezetes. A Mafia II története teljes egész, és bár régi sztori ez (talán valahol örök sztori), de hatásosan, betyárromantika nélkül mondják fel nekünk: a bűn, a társadalmon kívüliség nem a szabadság büszke szárnycsapása, hanem kínzó kényszer, a választás hiánya, ahol ma talán még felkelsz reggel az ágyadban, de holnap lehet, hogy már nem.
És valójában ugyan ki szeretne ilyen életet magának?
Persze játékként már kevésbé jelentett újdonságot a második rész. Eddigre már némileg a GTA is felnőtt (vagy legalábbis próbált felnőni), és a két Mafia között eltelt nyolc évben abszolút megkerülhetetlenné vált. A Vice City egy sztoriközpontúbb felvonás, a San Andreas hatalmas, szerepjátékelemekkel megbolondított videojáték, és mire ezen írás tárgyának eredetije a boltok polcaira került, a GTA IV szinte mindent megadott, amit egy újgenerációs címtől várt a nép.
Ehhez képest pusztán játékként a Mafia II tényleg nem sok újdonságot kínált. A harcrendszere annak a fedezékes mechanikának a lélek nélküli felmondása, amit akkoriban (a Gears of War sorozat sikere miatt, mi másért) mindenki kötelezőnek érzett alkalmazni. De annak is egy kevésbé büntető jellegű, a célnak persze megfelelő, semmilyen változata. A közelharc bokszolós megoldása pedig bár egy pillanatig sem ötletes, de egyszer-egyszer még elviselhető, hosszútávon viszont egyszerre nevetséges és fárasztó.
Ugyanakkor a játéktér a történet előrehaladtával olyan drámaian változott (kisebb spoiler: nem csak az évszakok cserélődnek, de a korszakok is), amire nem igazán volt példa sem addig, sem pedig azóta.
Ha pedig a definitív változatra emeljük tekintetünk, akkor a jogos elvárás éppen az lenne, hogy ez a verzió majd lecsiszolja az eredeti durva felületét, hogy az erények sosem látott mód csillogjanak. Nagyon szépen mondtam, pedig sajnos ez az elvárás távolabb nem is állhatna a végeredménytől. Az új kiadás esetén tényleg semmihez, de semmihez nem nyúltak hozzá a grafikán kívül. Pedig csak egy-két módosítás kellett volna mondjuk a fedezékes rendszeren (például a fedezéktől elszakadás ne igényeljen külön gombnyomást), hogy némileg modernebbnek hasson az egész.
A szomorú az, hogy mindehhez nem is kellett volna feltalálni a spanyolviaszkot, elég lett volna átvenni olyan, azóta született megoldásokat, melyek sok frusztrációtól megkímélik a felhasználót.
Ennél is nagyobb baj, hogy sajnos folytatnom kell a listát, mert ha a Mafia II úgynevezett definitív változatának a legnagyobb baja az lenne, hogy elmulasztott mindenféle tartalmi ráncfelvarrást, valójában nagyon boldog lennék. A Mafia II ugyanis azt a minimumot sem teljesíti, hogy szebben, hibamentesebben nyújtsa át az eredeti játékot, sőt még új, rettenetes hibákat is adagol az eredeti képletbe.
Szerencsétlenségemre PS4 Prón próbáltam a címet, és úgy tűnik, ez a verzió szenvedte meg mind közül a leginkább az átültetést. Egyszerűen szólva: ez a változat nevetséges. Elkezdhetném sorolni a hibákat a hol működő, hol nem működő mesterséges intelligenciáról, az eltüntethetetlen ikonokról (legyen az a mentés végtelenségig pörgő bakelitlemeze, vagy a vörös figyelmeztetés, hogy nem hoztam létre 2K accountot), a belső terekben (és ez a sorozat nevezetes erőssége) diavetítéssé váló képfrissítésről, a legérthetetlenebb fagyásokról, de akkor nem cikket kellene írnom ezekről, hanem tolsztoji értelemben vett nagyregényt. (Legalább az összes DLC is benne foglaltatik a pakkban, csak ez egyrészt alap egy ilyen kiadás kapcsán, másrészt ebben a formában sem túl sok öröm, sem túl sok köszönet nincs ezekben.)
A generáció végén egy előző generációs játék újrakiadását ilyen állapotban nem lenne szabad publikálni, mert ez egyszerűen mindenkire nézvést méltatlan. (Hadd említsem meg itt, hogy az eredeti fejlesztőknek ehhez amúgy nincs közük, egyetlen gronyárt sem látnak az egészből.) Ezután egy cseppet kevésbé izgatottan várhatjuk a legendás első rész teljes újraálmodását a jelenlegi fejlesztőktől (akik amúgy a hibákban szintén nem szegény harmadik felvonást is elkövették). Ez utóbbinak a megjelenése amúgy augusztus 28-án lesz esedékes.