„This is the voice of world control. I bring you peace.”
Bár a teremtői ellen fellázadó mesterséges intelligencia motívuma már a XIX. században is felbukkant az irodalomban (annak idején maga Alan Turing is hivatkozott Samuel Butler 1872-es Erewhon című könyvére), igazán csak az 1970-80-as évektől kezdett mély gyökeret verni a popkultúrában – az utóbbi tíz évben pedig eljutottunk oda, hogy már nem is tudsz úgy eldobni egy követ, hogy ne találj el vele egy A.I.-témájú sci-fit. Innen nézve egészen megdöbbentő, hogy e téma talán legizgalmasabb, legokosabb és legrealisztikusabbnak tűnő darabja – az ábrázolt technológia avíttsága dacára – még mindig a Dennis Feltham Jones regényéből készült 1970-es Colossus: The Forbin Project.
Az amerikai kormány alkalmazásában álló Dr. Charles Forbin és csapata épít egy szuperszámítógépet, melynek feladata, hogy átvegye az irányítást az ország és szövetségesei nukleáris arzenálja fölött – ezzel akarják kipurgálni a védelmi rendszerből az azt óhatatlanul gyengítő emberi tényezőt (hibákat és érzelmeket). Már ez sem tűnik különösebben fényes ötletnek, és ez még csak a kezdet: amint a Colossus nevű rendszer életbe lép, jelzi, hogy létezik egy másik rendszer – a szovjetek is építettek egy hasonló szuperszámítógépet. Aztán a két rendszer úgy dönt, szívesebben beszélget egymással, mint emberi „uraikkal”, mi több, a rájuk bízott nukleáris arzenállal fenyegetőzve lassan átveszik a hatalmat a világ fölött. Forbin és társai a szovjetekkel együttműködve kétségbeesetten próbálják útját állni a „túl jól sikerült” gépeknek.
Joseph Sargent filmje a hidegháborús paranoiát és a tudományos-fantasztikus koncepciókat filozofikus és száraz, már-már dokumentarista stílusban megközelítő poszt-2001 (és pre-Star Wars) stílus egyik legjelesebb (és sajnos egyik legkevésbé ismert) darabja a Negyedik fázis és Az Androméda-törzs mellett. A Battlestar Galactica, a Terminator, a Mátrix vagy a Westworld bombasztikussága felfoghatatlanul messze van: a Colossus cselekménye kevés helyszínen, akció nélkül, közömbös falak, hideg gépezetek, forró telefonvonalak, izzadó homlokok és félelmetes információkat közlő képernyők között játszódik. Működhetne akár színdarabként is, illetve mind témáját, mind stílusát tekintve beillene Asimov alapítványos robotnovellái (vagy éppen a Multivac-novellák) közé.
A Colossusban ábrázolt szituáció pont azért olyan félelmetes és fojtogató, mert a rendszer nem indít totális háborút az emberiség ellen, így eltűnik az egyenletből az ugyan sokkoló, valahol mégis eszképista, akciófilmszerű pusztítás gőzkieresztő szelepe, és fel sem merül a fegyveres ellenállás heroikus, keményfiús aspektusa. A szuperszámítógép az egész világot behálózza mindent elérő virtuális polipkarjaival, mindent megfigyel, mindent lát, mindent hall, mindent kikövetkeztet – nincs is szüksége drasztikus Skynet-módszerek bevetésére. Az emberi civilizáció önrendelkezése mellett odalesz az egyén magánélete, többek közt a férfi-nő kapcsolat intimitása is. Sargent (akinek egyetlen igazán jelentős másik filmje van, a négy évvel későbbi metrós thriller, a Hajsza a föld alatt Walter Matthauval) sajátosan száraz humorral kezeli ez utóbbi szituációt, általában véve pedig olyan mesterien rendezi a „csak” érzelmileg és intellektuálisan izgalmas, fizikailag azonban többnyire teljesen statikus jeleneteteket, ahogyan Sidney Lumet a Bombabiztosban vagy Stanley Kramer az Ítélet Nürnbergben.
A százperces játékidő során az emberek és a gépek kezdettől kiegyenlítetlen sakkjátszmájának feszültségén van a hangsúly, és bár Sargent sosem akasztja meg a tempót prédikálások és üzenetközlések kedvéért, a hidegháború fegyverkezési versenyének és a tudomány arrogáns előretörésének egyértelmű kritikája végig jelen van az események háttérben. A beképzelt tudósok és politikusok olyan erőkkel játszadoznak, amelyeket nem is értenek igazán, és amelyek elszabadulása után soha többé nem lehet visszazárni őket a palackba (lásd még: atombomba). A jövő végleg megváltozott. Még ha sikerülne is legyőzni Colossust és szovjet párját (vagy működésképtelenné tenni minden nukleáris töltetet), a technológia időkereke nem forgatható vissza – amit egyszer feltaláltunk, azzal örökké együtt kell élnünk (lásd még Ian Malcolm vonatkozó monológjait a Jurassic Parkból – a filmből is, de főleg a könyvből).
A Colossus nem csak stílusában más, mint fentebb említett társai; innentől azonban spolieres leszek, mert a film legizgalmasabb aspektusáról nem lehet máshogy beszélni – úgyhogy csak saját felelősségre olvass tovább. A sztori fonákja, hogy a szuperszámítógép minden agresszív, megtorló, elnyomó intézkedése ellenére nem leigázni akarja az emberiséget – hanem felemelni. Megmenteni önmagától. Elhozni neki a békét, egy konfliktusok és szegénység nélküli utópiát, a fejlődés és virágzás korát. Íme: a nem a vezetőért, hanem ténylegesen a népért dolgozó diktatúra oximoronja. A gondolat radikális (bár nem feltétlenül új, lásd megint csak: Asimov), mert az ember nehezen enged a szabadságából (különösen az amerikai, aki azt hiszi, ő találta fel a szabadságot), és mert a történelem megtanította a világnak, hogy jóságos rezsim természetszerűleg nem létezik. Csakhogy Colossus mentes az emberi hibáktól és érzelmektől, nincs benne hatalomvágy és kicsinyesség. Mondhatni, a maga módján ideális vezető.
És mégis… a zárójelenetben Colossus közli Forbinnal, hogy idővel nemcsak tisztelni fogja őt, a maga teremtette lázadó-zsarnok gépet, hanem szeretni is – ekkor pedig óhatatlanul felvillan az 1984 zárómondata… Így a néző végül furcsán ambivalens, kavargó, nyugtalan-nyughatatlan gondolatokkal marad magára - emberiségről, szabadságról, utópiáról, társadalmi rendről, technológiáról.
Milyen jó és ritka érzés is ez!
