Hatásvadász címe dacára a Perverz történetet (Una sull’altra, 1969) elnézve a világon semmi sem utal arra, hogy rendezője tíz évvel később a Zombi 2 hírhedt szemfelnyársalós jelenetével (többek közt) tesz majd szert nemzetközi hírnévre és a szaftos olasz gore-eposzok rajongóinak imádatára. Lucio Fulci az 1960-as években szinte kizárólag vígjátékokat készített, és az 1966-os A mészárlás ideje című spagettiwesntern (Franco Neróval) még inkább tűnt egyszeri, fura kitérőnek, mint deklarált új iránynak a műfaji filmek véres birodalmába. A Perverz történet azonban már egyértelmű karrier-fordulópont – Fulci itt kanyarodott el a thriller/horror felé (igaz, még csak mértékkel), és az 1970-es éveket már az egyik emblematikus giallóval, az Egy gyík a nő bőrében-nel nyitotta, onnantól pedig nem volt megállás. A gore keresztapja eltépte láncait.
Bár gyakran hivatkoznak a Perverz történetre giallóként, nem igazán az (legfeljebb erősen giallo-beütésű, mint a két évvel későbbi slasher-alapvetés, A vér öble), hiányzik belőle a zsáner sok fontos tematikai és stilisztikai eleme – leszámítva a lenge ruházatú, gyönyörű nőket, akikből viszont cserébe van bőven. Se stilizált gyilkosságjelenetek (sőt a legvégééig még gyilkosságjelenetek, egyáltalán: erőszakos jelenetek sincsenek), se kesztyűs/bőrruhás gyilkos, és a fókusz is inkább a józan cselekményvezetésen van, mintsem a giallókat alapvetően meghatározó, a tartalmat gyakran felülíró stilisztikai/hangulati vaduláson. A Perverz történet egy erotikusan túlfűtött krimi egy felesége meggyilkolásával ártatlanul megvádolt férjről – ha az 1950-es évekbeli Amerikában készül, film noir lenne, de tekinthetünk rá a Szédülés utódaként és az Elemi ösztön elődjeként is.
A Szédülés ott jön a képbe (azon túl, hogy a film nagyrészt San Franciscóban játszódik, és ott is forgatták, eredeti helyszíneken), hogy felesége, Susan halála után George Dumurrier a szeretőjével belefut egy bárban egy Monica nevű sztriptíztáncosba/prostituáltba, aki kísértetiesen emlékeztet a megboldogultra. George megszállottja lesz a különös és véletlen (?) hasonlóságnak, mely azonban feltűnik a biztosítótársaság (felesége szép summát hagyott rá) és a rendőrség nyomozóinak is. A szálak egyre gabalyodnak, az út jó eséllyel a gázkamrába vezet.
Fulci az egyik legjobb munkájának tartotta a Perverz történet forgatókönyvét, ami érthető: a film visszafogottsága és vértelensége egyenes arányban áll kifinomultságával és eleganciájával – bár nem minden zökkenő nélkül, de összességében fegyelmezetten, nyílegyesen halad a végkifejlet felé. Első felének kissé terhelt expozícióját és lassú tempóját Fulci fülledt helyszínekkel és szubverzív stilisztikai fogásokkal fűszerezi: a csupasz testekkel tömött sztriptízbárok és modellstúdiók közegében dagonyázás szinte absztrakt szexjelenetekkel váltakozik, melyek az explicit érzékiség helyett bizarr kameraszögeket és színkompozíciókat kínálnak, így nem annyira felajzzák a nézőt, mint inkább összezavarják és elbizonytalanítják, paranoiába, gyanúba, kétértelműségbe dermesztve a karakterek közti, kezdetben teljesen átláthatatlan kapcsolathálót.
A kettős szerepben tündöklő Marisa Mell maga a megtestesült enigma: az olykor egészen pszichedelikus zamatú, álomszerű rejtélyforgatagban elszánt detektívek, megvezetett és/vagy féltékeny szeretők egész hada igyekszik mind kétségbeesetten kifundálni, melyik az igazi énje – hogy vajon valami mesteri átverés vagy csak egy bizarr, kozmikus véletlen hálójában vergődnek. A markáns, okos és szexi női szereplők mellett a főhőst alakító Jean Sorel minden megnyerő, ragyogó playboy-mosolya ellenére is elsikkad, kezdeti aktív szerepe teljes passzivitásba torkollik, és reményét-talaját vesztett kisemberként szédeleg a femme fatale-örvényben.
A Perverz történet az utolsó harmadára nemhogy nem vadul be és pörög fel, hanem egyenesen lenyugszik és letisztul, nem az explicitásával, hanem a konvenciók mellőzésével sokkol. Több karakter is kiesik a sztoriból félúton (és ez most nem szóvirágos megfogalmazása annak, hogy kinyírják őket), a különös szempontváltás és már-már dokumentarista hangvétel pedig egyértelműen a stilisztika, sőt a főszereplők fölé helyezi a whodunit (és a whydunit) motívumát és annak következményeit. A finálé úgy tud veszettül izgalmas lenni, hogy – a film egyetlen (gyorsan lezajló) erőszakkitörését leszámítva – lényegében csak emberek beszélnek egymással, vagy épp egyenesen a kamerába, méghozzá a főbb szereplők csaknem teljes mellőzésével. Ami bármilyen műfaji film esetében legalábbis kisebbfajta bravúr.