A ponyvaolvasók és borzongani vágyók körében nagy népszerűségnek örvend a természetfeletti thriller műfaja, mely megfelelő arányban vegyíti a misztikumot, a „who done it” kérdését és a sokkolóan véres elemeket. A hangulatot csak tovább fokozza, ha a cselekmény valami világtól elzárt, befelé forduló közösségben bontakozik ki. Ezt a koncepciót vitte sikerre a francia Bíbor folyók még 2000-ben, és úgy tűnik, ezen az úton jár az új olasz netflixes sorozat, a Curon is.
Persze a hasonlóságok sora itt nem ér véget: számos korábbi alkotásból merített Ezio Abbate showrunner, aki a Netflixnek gyártott Suburrával már letette a névjegyét a sorozatok világában. Ezeknek a párhuzamoknak egy része elegáns átemelés, mások a horror-thriller műfaj felé tett főhajtások. A történet nyitánya kicsit Goethe Tündérkirály című költeményét idézi: a sötét hegyek között egy fénypászma szeli az útját az éjszakában. Egy fiatal anya, Anna két tinédzser gyermekével sietve hagyta ott a milánói életét, hogy visszatérjen szülőfalujába, Curonba. Daria és Mauro persze nem repes az örömtől, hogy ott kellett hagyniuk a nagyvárost anyjuk zűrös magánélete miatt. Bár a menekülésük oka apjuk agresszív személyisége, számukra sem teljesen érthető, hogy mit keresnek egy dél-tiroli faluban, a világ végén. Sokáig nekünk sem lesz az - rémisztőnél-rémisztőbb alakok tűnnek föl, akik vagy családtagok, vagy az anyjuk elfeledett életéből kilépett szerettek, de ettől még nem megnyugtatóbb a jelenlétük a ködbe bújt falucskában. A közeli tóból kimeredő campanile (harangtorony) pedig szintén a frászt hozza az emberre.
A történet alapötletét az emberi személyiség kétarcúsága, természetünk jó és gonosz angyalai adják. A Doppelgänger jelenségre számos példát ismerünk az irodalomból, gondoljunk csak Dr. Jekyll és Mr Hyde történetére vagy Dosztojevszkij A hasonmás című kisregényére. Kész szerencse, hogy az írók nem a mára nevetségessé váló gonosz iker példáját követték, amikor a sunyi tekintetű gyereket sós kútba tették-onnan is kivették, hogy aztán bosszúból végiggyilkolta a hálátlan családtagokat. A cselekmény folyamán időről-időre felvillan előttünk egy fogságba vetett farkas, ez az állat ábrázolja a bennünk rejlő sötét erőket.
A forgatókönyvírók érettebb megközelítése abban nyilvánul meg, hogy nem tartják eredendő rossznak ezt a másik, sötétebb személyiséget. Inkább úgy kezelik, mint egy lehetőséget, mely ugyanabból az emberből következik. Elvégre a jelenkori sorsunk nem más, mint az addig meghozott döntéseink összessége. A sötét oldalnak tulajdonított személyiségjegyek sokszor nagyobb érdekérvényesítést, bátorságot, szabadságot, kevesebb szorongást, félelmet és elfojtást jelentenek, mint erkölcsileg helyesebb változataik. Így fordulhat elő az az ironikus helyzet, hogy hőseink gonosz verziói sokszor jobban kiállnak magukért, népszerűbbek és határozottabbak, mint ellentétpárjaik. Ez persze nem legitimálja a gonosz iker tetteit - kivált, hogy egy horrorelemekkel átszőtt filmsorozatról beszélünk -, de mindenképpen árnyaltabb képet hoz ki ebből a kreatív koncepcióból.
Mélyanalízis ide vagy oda, egy sorozat a karakterekkel és a hangulattal szippantja be a nézőket. A színészek közül ki kell emelnem a két ikertestvért, Dariát és Maurót játszó (Margherita Morchio és Federico Russo) tinédzserek alakítását. Teljesen sallangmentesen játsszák el az alig lázadó Z-generáció unalmát és beletörődött világfájdalmát. Nem sokkal szebbek, mint egy átlag korukbeli, elég életszagúak és riadtak ahhoz, hogy hitelesen mutassanak a tévében. Az ő tükörképüknek tekinthető osztrák-olasz testvérpárt, Giuliót és Mickyt megformáló két fiatal (Giulio Brizzi és Juju di Domenico) is teljesen természetesen simul bele a faluban unatkozó tinik szerepébe. Néha beúszik a képbe egy kicsi az Alkonyat-filmek hangulatából, de ez még jól is áll neki. A casting directornak is nagy piros pont jár, hiszen már az arcok eredetisége sokat hozzátesz a film hangulatához.
Apropó, hangulat: egy katolikus feszületekkel kivert, fehérre meszelt belterekkel zsúfolt filmben magától értetődik a hidegrázós hangulat, bár néhány falubelivel azért túlzásba vitték a rémisztgetést: ahogy egy szürkehályogos szemű favágó mereven bámulja a tűlevelű erdőt, az már röhejes. A zenéknél hallhatóan az volt az elképzelés, hogy a nyomasztóan csendes tájat minimál technóval dobják fel. Ez Mussolini katakombáiban remekül működik, de egy résnyire nyitva hagyott ajtón még most is hatásosabb hegedűnyiszálásra bekukkantani.
A Curon mindenképp friss vér a Netflix kínálatában. Mérsékelten mentes a kliséktől, és teljesen mentes mindenféle előre letárolt arctól és párbeszédtől. A sorozat zárlatáról pedig egy rég elfeledett zseniális thriller, A jófiú jutott eszembe. Ez mindenképpen bók a részemről, de be is fejezem a cikket, mielőtt spoilerbe futnék.