Bár dramaturgiailag nincs jelentősége, a The Vast of Night már azzal félig-meddig megvett magának, hogy történetét egy Alkonyzóna-jellegű keretbe foglalja, ráadásul ehhez, tudniillik a Paradox Theater című fiktív sorozat narrátorának szerepéhez találtak valakit, akinek szakasztott olyan a hangja, mint Rod Serlingé. De ez persze csak tisztelgés, kikacsintás, stilisztikai játék, az ilyennel meg hosszú évek óta tele padlás. Szerencsére azonban a The Vast of Night felnő önnön választotta előképéhez: az 1950-es években játszódó retro sci-fi korszakidézése nem csak kivagyiság és nosztalgiafacsarás, hanem az UFO-téma szerves és elidegeníthetetlen része.
Az elsőfilmes (!) Andrew Patterson az alig értelmezhetően alacsony költségvetésből (700 ezer dollár) is hatásosan építi fel a (természetesen) új-mexikói kisvárosi közeg álmos mindennapjaiba alattomosan bekúszó paranoiát, amelyet egyszerre fűt a hidegháború és az űr fekete ismeretlenje, miközben ott toporognak a háttérben az akkoriban még el sem ismert társadalmi problémák.
A helyi rádiós, Everett (Jake Horowitz) és barátja, a városka telefonos kapcsolótábláját kezelő Fay (Sierra McCormick) egy éjjel bizarr hangokra figyelnek fel az éterben, miközben szinte mindenki a nagy középiskolai kosármeccset nézi a sportcsarnokban. A rejtély egyre súlyosabbá és potenciálisan veszélyesebbé válik, ahogy a két tinédzser rádión és személyesen is kapcsolatba kerül olyanokkal, akik már hallották ezt a zajt, és akik titkos katonai akciókról, eltűnésekről, összeesküvésekről beszélnek – akik pedig kivételesen nem a meccsen vannak, arról számolnak be, hogy van valami a kisváros fölötti ég sötétjében.
A The Vast of Night első fele csupa sűrű atmoszféra, szuperizgalmas rejtély, stilisztikai bravúr és példás karakterépítés (Everett és Fay kapcsolata a film szíve és lelke). Az értőn, fokozatosan felvezetett cselekményt életszerű és megkapó emberi pillanatok bélelik ki, a korhangulatban élvezettel, de nem hivalkodón tobzódó operatőri munka helyenként túlzás nélkül lélegzetelállító és őrületesen (de jó ezt leírni) filmszerű. Az egyik jelenetben a kamera vágás nélkül robog végig szinte az egész kisvároson, hogy a kosármeccset mint fizikailag és közösségileg is központi eseményt érintve összekösse egymással az éterben hallott különös zajokon agyaló főszereplőket, egyben éreztesse az események felpörgését és felvázolja a dráma teljes színterét. Manapság, amikor az egysnittesek oly sokszor csupán divatmajomkodó logisztikai erőfitogtatások (lásd: Extraction, bármilyen jól is néz ki), öröm látni egy ilyen konkrét narratív céllal (nem mellesleg makulátlanul) megvalósított hosszú beállítást.
De az ötvenes évek idillikus „drágám, megjöttem”-es kulisszái közé nem csupán a paranormális jelenségek törnek be, hanem felszínre bugyognak a társadalmi egyenlőtlenségek és a vidéki Amerika visszásságai is – a veterán katona, akit azért bíztak meg titkos munkával, mert fekete, vagyis úgysem fog hinni neki soha senki, a tragikus múltú nő, akit mindenki hisztérikának és félőrültnek tart (még a főhősök is), Fay, aki már tizenévesként is tudja, hogy egy álomtemetőben él, ahonnan valószínűleg sosem fog tudni kitörni. Mindezek a társadalmi elemek visszafogottan és intelligensen épülnek bele a cselekmény szövetébe, nemhogy sosem vonják el a figyelmet a sztoriról, ellenkezőleg, teljesebbé, logikusabbá teszik. (Ami csak tovább erősíti a párhuzamot az Alkonyzónával – vagy akár az ötvenes évek híres-hírhedt sci-fi képregényivel, különösen az EC sorozataival, mint a Weird Fantasy vagy a Shock SuspenStories.)
A The Vast of Night lendülete sajnos minden erénye ellenére is megtörik az utolsó fél órában. Addigra mintha Petterson mindent elmondott és megmutatott volna, amit akart, és onnantól csak az van hátra, hogy valamiképpen elvarrja a szálakat. A grandiózus rejtély feszültsége, a kisvárosi közeg komplexitása, a sci-fi stílusos félelmetessége mind veszít korábbi erejéből, a finálé pedig bár hátborzongató, inkább túlságosan is magától értetődő és egyszerű, mintsem meglepő, okos és ambiciózus. Így a The Vast of Night végül nem lesz az év egyik legjobbja, aminek pedig szűk egy óráig ígérkezett – de első filmként még így is lenyűgöző. Andrew Patterson nevét (McCormickéval és Horowitzéval együtt) megjegyeztük.