„Azért imádom a filmeket, mert másképp viselkednek, mint az igazi emberek.”
Frank Henenlotter egy igazi elbaszott fickó, amolyan szegény ember David Cronenbergje – még gyerekkorában az apja vitte el az eredeti, 1958-as A légyre, melynek nyitánya olyan mély traumát okozott neki, hogy az stabilan kikövezte az útját az exploitation irányába. Miután a kis Frank felnőtt, szinte minden idejét a 42. utca környékén töltötte (kismillió moziból álló független filmes mekka volt, főként a 60-as és 70-es években), és saját elmondása szerint különösebb válogatás nélkül falta a celluloidszemetet. Két évvel ezelőtt, 2018-ban az R.A. The Rugged Man Show podcastjében rettentő élvezetes történeteket mesélt arról, hogy milyen is volt ez a korszak és ez a miliő. Ugyanis Frank Henenlotter amellett, hogy kultikus rendezőnek számít, elképesztő filmtörténeti háttártudással rendelkezik, amelyet piszok szórakoztató módon képes előadni. A mai napig olyan élvezettel és elánnal regél nemcsak a független, hanem úgy általában a mainstream filmekről is, hogy öröm hallgatni. És egy olyan embernek, akit a filmek ennyire képesek elvarázsolni, egyenes volt az útja a rendezői szék felé.
Akárcsak Cronenberg, ő is az emberi hús, a testi deformációk és a psziché közötti kölcsönhatást boncolgatják, sokszor szó szerint. Így tett már debütálása, a mára trilógiává bővülő, 1982-s Basket Case esetében is: központi szereplője egy sziámi ikerpár, akiket akaratuk ellenére elválasztottak egymástól, és akik hosszú évek elteltével kelnek útra, hogy az őket szétválasztó orvosokon revansot vegyenek. Ennyi alapján legfeljebb csak egy sima bosszúfilmről beszélhetnénk, de hála Henenlotter agymenésének, itt valami sokkal többről és gusztustalanabbról van szó. A Bradley-fivérek egyike ugyanis csak egy fejjel, hatalmas fogakkal és két karral rendelkező tumorszerű lény, akit testvére oldaláról választottak le. Belial, akit fivére egy lelakatolt fonott kosárban fuvaroz ide-oda, a megfelelő időpontokban egyszerűen kiugrik a kosárból (annak ellenére, hogy nincsen lába), és széttépi az áldozatát. Ahogy azonban ilyenkor lenni szokott, az „idilli” kapcsolatba természetesen belerondít egy váratlanul érkező nő, hogy darabokra zúzza a szétválasztott testvérpár közötti szilárd kohéziót.
Az alapszituáció tehát kellően groteszk ahhoz, hogy egy kis érzékkel jó horrorfilmet lehessen kihozni belőle, Henenlotternek pedig mindez sikerült is: a Basket Case sava-borsa a rendkívül eredeti történetben és az esetlen, mégis szimpatikus főszereplőkben érhető tetten – képes elszakadni a megszokott „pszichopata vérengző monstre” kliséktől, hogy a depresszív vérzuhatag alá igazi emberi tragédiát és némi valóságérzetet csempésszen. A film másik nagy erénye minden kétséget kizáróan a habgumiból megálmodott szörnyeteg (a forgatás óta ott figyel a rendező lakásán, ahol már erősen kikezdte az idő vasfoga), amely bátran odasorolható a filmtörténelem 10 legikonikusabb szörnykaraktere mellé - ha valaki egyszer látta a filmet, garantálom, hogy sosem fogja elfelejteni. Belial ocsmányságának és viselkedésének sajátos kettőssége fura módon szerethetőnek láttatja a karaktert - talán sosem készült korábban olyan horror, mely a testvéri összetartozásnak ilyen mély és morbid lenyomata lett volna, ennek pedig a vérben és belekben tocsogó jelenetek ellenére igenis megvan a maga őszinte szépsége.
A Basket Case a minimális, csak nagyítóval látható költségvetése ellenére (szaros 35 000 dollár) tehát egy baromi nyomasztó és sokrétű film, mely Shakespeare-től kezdve a nagy filmes elődökön át nagyon sok mindenkire tesz egy-egy kikacsintó utalást egy snitt vagy jelenet erejéig. A cím is egyfajta metafora, hiszen a benne szereplő kosár nem csak Belial filmbeli „házára” utal: az első világháború környékén bejáratott szleng volt a végtagamputált katonákra, sőt, később a mentális betegekre is használták egyfajta megbélyegzésként.
Érezhető, hogy az elsőfilmes rendező igyekezett a szakmai és financiális hiányokat a megfelelő pontokon adagolt humorral ellensúlyozni, mely szerencsére még nem telepszik rá annyira erre a filmre, mint a folytatásaira. Minden egyes mókás jelenetnek van egyfajta nyomasztó és kissé lehangoló utóíze, hogy megtartsa a filmet azon a határvonalon, melynek egyik oldalán a blőd marhaság, a másikon pedig a genitáliák és zsigerek öncélú trancsírozása áll. Mindez bőven elfeledteti az emberrel a film megannyi hiányosságát: a nem létező költségvetést, az iszonytatóan gagyi színészi játékot és a mókás stop motion animációkat, amelyeket maga a rendező csinált, és amelyek azért olyan darabosak (12 frame/sec minden jelenetben), mert rohadtul unta képkockánként mozgatni a gumi Belialt. Sőt: kevés olyan horror van, amelynél a pénztelenség nemhogy elvett, hanem hozzátett az atmoszférához.
A siker, ha nem is egyből, de idővel végül elérte a filmet, dacára annak, hogy a forgalmazó először vígjátékként próbálta eladni, és szinte az összes véres jelenetet kivágta belőle. Mondanom sem kell, hogy hatalmas bukta lett belőle, mígnem John Bloom közbenjárásának hála (akkoriban elismert filmkritikus volt) Dallasban bemutatták a vágatlan változatot. Ezt követően a Basket Case szép lassan elkezdte termelni a pénzt, és pár év múlva már a grindhouse mozik népszerű, könnyen eladható termékévé vált. Így aztán két folytatás is készült hozzá, és a rendező azokban már jóval nagyobb anyagi keretek között valósíthatta meg vízióit. Ezek atmoszférája azonban erősen eltér az első részétől: mindkettőben jelentős túlsúlyt kapott a rettenetesen blőd humor, mely pont az eredeti igazi tartalmát és többletét adó miliőt ölte ki a sorozatból. Piszok szórakoztató tud lenni mindkettő, főleg társasági mozizások alkalmával, de az első rész „nagyságához” egyik sem ér fel.
És bár az eredeti bemutatója óta eltelt közel 40 év, az kétségtelen, hogy Henenlotter első rendezése kiállta az idők próbáját, és ma már jogosan emlegethetjük a nagy kulthorror panteon szerves részeként. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma 2017-ben beemelte a Basket Case-t a saját archívumába, és még ugyanazon évben el is készítették 4k-s restaurációját az eredeti 16 mm-es tekercsekből. Nem állítom, hogy mindenkinek működni fog a film, mert nem fog. De atmoszférája a mai napig páratlan.