1928-ban született Rómában. Édesapja jazztrombitás volt, ő is ezen a hangszeren kezdett tanulni, hatévesen már kisebb zeneműveket írt rá. Tizenkét évesen, 1940-ben került a Santa Cecilia Konzervatóriumba, ahol a négyéves anyaggal hat hónap alatt végzett. Itt volt osztálytársa Sergio Leone, akivel később a filmtörténet egyik leggyümölcsözőbb alkotópárosa lettek.
Zeneszerzőként először klasszikus darabokat komponált, 1953-tól rádiójátékokhoz komponált aláfestő zenéket, „klasszikus amerikai” stílusban - lényegében sikeres slágerek alapján készített átiratokat. Itt sajátította el a karakterek bemutatásának hangzásbeli lehetőségeit, az auidiális hangulatfestés különféle módszereit.
A RAI-ban vezető karmester lett, és olyan sztárok mellett vezényelt, mint Mario Lanza, Rita Pavone, Domenico Modugno. Dalszerzőként is aktív volt, az ő slágerével lépett fel Paul Anka 1964-ben a San Remó-i Dalfesztiválon. Popzenei érdeklődése később sem ismert határokat, írt dalt a Pet Shop Boysnak, Stingnek, Andrea Bocellinek.
Az ötvenes évek második felétől dolgozott be szellemíróként televíziós produkciókba (Dan Savio, Leo Nichols álneveken), önállóan 1961-ben tűnik fel zeneszerzőként egy átlag olasz katona sorsát a fasiszta rendszerben bemutató Il federale című Ugo Tognazzi-filmben.
Eleinte klasszikus (értsd: egymást megcsalós, szekrényben bujkálós) olasz vígjátékokban számítanak rá, ebből a vénájából az Őrült nők ketrece 1-2-ben ad vért, de hasonló motívumokat használt később Almodóvarnál és Warren Beattynél is.
1964-től 1980-ig tagja az Il Gruppónak, egy kísérleti zeneszerzői társaságnak, mely az improvizációs technikán alapulva ad ki albumokat, avantgárd módon keverve a klasszikus hangzást a free jazz-zel, funkkal; kísérletezőbb hiphop-dj-k a mai napig samplereznek belőlük.
Rendkívül gyorsan és széles spektrumon dolgozott, nem jelentettek problémát neki akár a 18. századi romantikus darabok reminiszcenciái, de a 20. századi disszonáns összhangzatai sem. Ódzkodott attól, hogy túl sok zene szóljon a filmben: „nem szeretném, ha a nézők érzelmileg túlterheltek lennének”.
A politikai jellegű drámák sem jelentettek akadályt neki, a műfaj a hatvanas években élte virágkorát. Pontecorvo Algíriai csatája ugyanolyan megdöbbentően erős az ő zenéjével, mint Pasolini Salója. A Sacco és Vanzetti című dokumentarista dráma egyik dalát a politikai érzékenységéről híres Joan Baez énekli - ez a soundtrack a Metal Gear Solid rajongóinak is ismerős lehet, noha nem biztos, hogy tudják, hogy ez az. Jerzy Kawalerowicz Maddalena című 1971-es egyházi drámájának főcímdala is az ő nevéhez fűződik, bár talán jobban ismerős a tíz évvel későbbi Belmondo-féle A profi "Chi Mai" című darabjaként.
A hetvenes években a giallo sem kerülte el, a műfaj pápája, Dario Argento is az ő zenéjére képzelte el a fekete kesztyűs kaszabolásokat. Számos klasszikus horrorzenét szerzett, ideértve A dolog soundtrackjét is, bár elkerülhetetlenek voltak a súrlódások az elektronikát nagyban támogató John Carpenterrel.
Hollywood amúgy sem volt Morricone szíve csücske: bár nem jelentett problémát a mesternek, hogy az utolsó percben tökéleteset alkosson, a producerek állandó változtatási kényszere többször is zavarta. Az 1966-os John Huston-féle A Bibliában egykori tanára, Goffredi Petrassi helyét vette át, egyből össze is rúgta a port az exkluzív jogokat követelő Dino de Laurentiis producerrel, utána tíz évig nem is dolgoztak együtt. Oscar- jelölést ért Terrence Malick Mennyei napokja, bár Giorgio Moroder elvitte előle a díjat a progresszívabb Éjféli expresszért. Egyik kedvenc rendezője Brian de Palma volt: „Rendkívül tiszteli a zenét és a zeneszerzőket. De az Aki legyőzte Al Caponétben olyat kért, amit nem igazán akartam megírni: egy rendőrséget dicsőítő darabot. Írtam kilenc témát, és mondtam neki: csak ne a hetediket válassza, mert az a legrosszabb! Persze, hogy azt választotta – az az igazság, hogy az passzol a kész filmbe.”
Rendszeresek lettek az Amerikai Filmakadémia jelölései, (Misszió, Bugsy, Maléna), és az el-nem-nyerések is. Abszolút megértették egymást Giuseppe Tornatoréval, a Cinema Paradiso óta minden filmjén együtt dolgoztak, Tarantino felkéréseit többször mondta le a közös munka miatt. Televízióban továbbra is aktív volt (a Polip-főtéma Riz Ortolani munkája, de a második évadtól a tizedikig Morricone szerzi hozzá a zenét), legyen szó akár tévéfilmről, akár sorozatról. Magyar kapcsolódási pont, hogy az akkori csúcsköltségvetésű, Koltai Lajos rendezte Sorstalanságot is elvállalja: de nem igazán sikerült tökéletesen visszaadnia a haláltáborban megmaradt gyermeki látásmódot.
Barry Levinson úgy emlékezett rá, hogy „Nem volt zongora a stúdiójában. Mindig úgy gondoltam, a zeneszerző ül a zongoránál, és keresi a megfelelő dallamot. Neki eszébe jutott a dallam, és leírta, ahogy a zenekar játszani fogja”.
Az utóbbi években Tarantino használta fel korábbi filmzenéit a filmjeihez, míg végül a Django elszabadulhoz írt „Ancora Qui” egészen Oscar-jelölésig jutott, az Aljas nyolcassal pedig 2016-ban elnyerte egyetlen Oscarját.
És hát a westernek… „Zavarban vagyok, amikor az emberek mint westernspecialistaként gondolnak rám. Ezek csak egy viszonylag kis százalékát képviselik a zenémnek.” Több interjúban degradálónak érezte a „spagettiwestern” kifejezést is, az „olasz westernt” szerette.
Leone Dollár-trilógiája abszolút magnum opus: ketyegő zsebóra, ostorcsapások, okarina – mindegy, mivel lehetett a jelenet feszültségét fokozni, illetve a vásznon látható erőszakot ellenpontozni, Morricone keze alatt mind egységes hangzóanyaggá állt össze. Jöhettek vonósok, elektromos gitár, nagyzenekari kórus, de zajzene is – jellegzetes témái azonnal beazonosíthatóvá teszik. Általában egy vezető hangszerre írta a dallamot, amit aztán variált. Az "Ecstasy of Gold" valódi sláger lett, éppúgy feldolgozta a csellista Yo-Yo Ma, mint a Ramones vagy a Metallica.
Arra a kérdésre, hogy „Miért épp az Egy maréknyi dollárért” lett akkora siker, azt válaszolta: „Nem tudom. Leone legrosszabb filmje, és az én legrosszabb filmzeném.”
Olyan rendezőknek írt zenéi maradtak ki a több mint 520 alkotása közül, mint Roman Polanski, Franco Zeffirelli, Mike Nichols, Oliver Stone és még sokan mások.
Rómából csak a koncertek kedvéért mozdult ki, sosem tanult meg angolul, 78 éves koráig Hollywoodban sem járt. Egyetlen rossz lépés miatt miatt került kórházba – a legendák így is véget érhetnek. Nehéz lesz majd választani, mi szóljon a búcsúztatásakor.
Arrivederci, Maestro!