Ha nem lenne a nyitójelenet, amelyben a főhősnő
csatakvéresen áll be a zuhany alá, hogy lemossa magáról valamiféle sorsfordító
ocsmányság következményeit, sokáig fogalmunk sem lenne róla, hogy műfaji
terepen járunk. Az A Good Woman Is Hard
to Find (2019) kisrealista szociodrámaként, lassan és némileg nyomasztóan
hömpölyög előre, ahogy Sarah (Sarah Bolger) egyedül neveli két gyermekét cudar
körülmények között, nem sokkal megözvegyülése után – férjét fényes nappal
késelték meg a fiuk szeme láttára, aki azóta egyetlen szót sem szólt. Aztán a
fiatal anya életébe és házába egy nap berobban egy pitiáner bűnöző, Tito
(Andrew Simpson) aki épp meglopta a helyi droghatalmasságot, és búvóhelyet
keres – először csak magának, aztán az ellopott drognak. Sarah pedig hamarosan
drasztikus lépések megtételére kényszerül.
Ronan Blaney író és Abner Pastoll rendező Sarah vigasztalan körülményeinek felvázolásával kezdi: egy északír iparvidék lepukkant lakótelepén, a szürke munkás hétköznapokban, rossz közegben járunk. Mivel a meggyilkolt férjet drogdílerként hozták hírbe, a rendőrség nem töri magát az ügy felderítésével, Sarah pedig mind az utca embere, mind a hivatalos szervek szemében folyamatosan degradáló megjegyzések, lesajnáló pillantások, kisebb-nagyobb abúzusok és kihasználási próbálkozások, leereszkedő reakciók céltáblája. Anyjával való kapcsolata is épp készül vakvágányra futni, ráadásul a napi bevásárlást is alig tudja kifizetni. Beesett szemével, holtfáradt pillantásával, keserves elveszettségével, a trauma feldolgozásának képtelenségével a barnás-szürkés színvilágban kóválygó Bolger maga a megtestesült reményvesztettség és kiszolgáltatottság, akit láthatóan már csak a gyerekei iránti kötelessége és szeretete tart úgy ahogy egyben.
Aztán a dolgok durva és véres fordulatot vesznek, kontextusba kerül a nyitó zuhanyjelenet, és a tehetetlenség alól lassan felszínre nyomakodik, erőlködik, küszködik a harag, a túlélőösztön – a bosszú.
A tematikailag és vizuálisan is szimbolikus fordulópontról nehéz érdemben beszélni spoilerezés nélkül, de a lényeg, hogy Sarah rákényszerül valami olyasmire, ami teljesen idegen a film addigi kisrealista beütésétől, ahogy a karakter addigi szendeségétől is (ugyanakkor persze értelmezhető e beütés és szendeség... khm, dekonstrukciójaként is). Pastoll rendezése és főleg Bolger játéka mégis szinte átröpíti a cselekményt a potenciális bukkanón: a horrorba illő szekvencia szégyentelen vérbősége egy személyes dráma érzékenységében és kifinomultságában, a szaftos zsánerelemek és a hétköznapi valóság találkozásának abszurditásában, száraz, sötét humorában oldódik, de ez az utolsó alkalom, hogy akár Sarah, akár a néző látványosan megtorpan a revansthrillerbe vezető úton.
Ugyan Blaney és Pastoll megoldásai, legyen szó akár egyes beállításokról, a finálé dinamikájáról vagy bizonyos véletlenek kijátszásáról, olykor esetlenek, de a kulcspontokon mindig, minden a helyén van, Bolger játéka pedig iszonyatos erővel betonozza be a karakter izgalmas, és bár a kiindulási ponttól végül némileg elrugaszkodó, még épphogy hihető fejlődését, átlényegülését. A riadt őzikéből feketébe öltözött, vérvörös rúzzsal kikent, gyermekeit anyatigrisként védő, meggyilkolt férjének bosszúangyalként igazságot szolgáltató femme fatale lesz, aki rettenthetetlenül száll alá a szürkés-barnás képi világból mutálódó agresszíven neonfényes pokolba, Nicolas Winding Refn és a snythwave stilisztikai birodalmába, ahol csúnya dolgok történnek, és a mindennapok normalitása színes, harsány őrületbe torzul (Matthew Pusti zenéje remekül terelgeti a főszereplőt ebbe az elkerülhetetlen fináléba).
Az A Good Woman Is Hard to Find a koronavírustól megroggyant 2020-as filmes év eddigi legnagyobb meglepetése, felkavaró, nyers, kőkemény, de valahol gyönyörű is, és a fél stábot határozottan felhelyezi az új, követésre érdemes tehetségek térképére.