Lángolnak az utcák, tombol az erőszak, állig felfegyverzett rohamrendőrök, tankok, páncélozott járművek, elégedetlen, lázongó tömegek, faji villongások mindenütt. Az 1995-ös Strange Dayst annak idején Black Mirror-jellegű techparás gimmickjével, az agykéregből vett emlékeket és érzékeléseket teljes körűen átélhető felvétellé gyúró technológia (SQUID – a Cyberpunk 2077 Braindance-ének elődje) sci-fi-aspektusával igyekeztek eladni, 2020-ból nézve azonban egészen más elemei bizonyulnak fájdalmasan aktuálisnak és elgondolkodtatónak.
Nem mintha ez a véletlen műve lenne: bár James Cameron még 1986-ban állt elő a történettel, amelyet később akkori feleségének, Kathryn Bigelow-nak ajánlott fel, a projekt csak akkor kelt igazán életre, amikor Bigelow-ra olyannyira komoly hatást gyakoroltak a Rodney King-tárgyalást követő 1992-es Los Angeles-i faji zavargások, hogy annak megfelelően gyúrta át az akkor már nagyjából kész forgatókönyvet. Így aztán a cyberpunk- és noirelemekkel zsonglőrködő sci-fi-thriller tényleges öröksége az abszurditásig militarizált rendőrség rendszerszintű erőszakosságával, a hatalmi visszaélésekkel és a faji atrocitásokkal való szembenézés.
A Strange Days atomszférája nem vágható késsel, mert beletörik a penge. Alig pár perc telt el, és máris visz magával a közegábrázolás kíméletlen lendülete: a szereplők különösebb megjegyzések nélkül járnak-autóznak végig a romos, égő utcákon, az állandósult rendőri jelenlét és a minden sarkon ki-kitörő erőszak, a lüktető zene közepette. Olyan érzésed van, mintha az évezred végével együtt (a film az akkori közeljövőben, 1999 szilvesztere környékén játszódik; igen, tudom, most ne menjünk bele abba, hogy valójában mi az évezred vége) közeledne a világvége is, még sincs ebben semmi különös: a bűnözés, a szegénység, a rendőrállam, a rasszizmus, az ámokfutó technológia nem valami rendkívüli állapot, hanem maga a kisbetűs normalitás.
Az egész társadalom széthullóban van, a néhány megmaradt, gyenge, foszladozó varrást csak tépik és tépik az üresek, és a világ tényleg nem bumm-mal ér véget, hanem nyüszítéssel, vagy talán nem is ér véget soha, csak folytatódik a nyüszítés a végtelenségig. A Strange Days az egész filmtörténet egyik leginkább világvége-hangulatú filmje, pedig tényleges világvége nincs benne egy gramm se.
A cselekmény forgatagának középpontjában a szerelmével való szakítást feldolgozni képtelen exzsaru, Lenny (Ralph Fiennes) ténfereg, aki illegális agykéreg-filmekkel kereskedik, és miután egy szadista gyilkos megöli egyik prostituált ismerősét, azon kapja magát, hogy két ámokfutó rendőr célpontjává vált. Csak két barátjára, a kőkemény, de érző szívű limuzinsofőrre és testőrre, Mace-re (Angela Bassett), valamint a magánnyomozó Maxre (Tom Sizemore) számíthat, miközben a város fokozatosan káoszba fullad körülötte.
Bigelow és Cameron párosa cyber-krimit, apokalipszis-víziót, alvilági és korrupt zsarus thrillert, társadalmi drámát és szerelmi történetet gyúr egybe, és ez a szokatlan, erőteljes kombináció két órán keresztül gőzerővel viszi előre a cselekményt és a szereplők árnyalt viszonyrendszerét. A Strange Days szíve és lelke Lenny és Mace kapcsolata: a gyámoltalan, útját nem találó, de már nem is igazán kereső férfi csupa melankólia és kétségbeesett reménykedés, a cinizmus és közöny maszkja alá rejtett aranyszívét csak ritkán, egy-két megkapó pillanatra fedi fel. A kívülről kemény és rettenthetetlen, de belül hasonlóan sérült nőnek csak a kisfia és a viszonzatlan szerelme jelent valamiféle értelmet a szakadék szélén járt össznépi haláltáncban, de értük a pokol mélyére is hajlandó alászállni. Ő Lenny lelkiismerete és a néző morális iránytűje.
E két karakter őszinte barátsága-szerelme annak testamentuma, hogy milyen felbecsülhetetlenek a tiszta érzések és még az egészen aprócska kedves gesztusok is egy őrült, talán pusztulófélben lévő világban. Ez az emberség ad dimenziót a filmnek, ez köti össze a különböző tematikai elemeket, ennek köszönhetően olvad egybe féltucatnyi alzsáner, mely látszólag mind más-más irányba húzná a cselekményt. (Brian K. Vaughan híres képregénye, az Y, az utolsó férfi mintha egy az egyben innen nyúlta volna le Yorick és a 355-ös ügynök kapcsolatát – a régi szerelem hiábavaló hajkurászásától a végig a főhős mellett álló másik nőn, „baráton” át a végső megvilágosodásig, vagyis: majdnem a legvégéig.)
És a háttérben végig ott forrong a faji elnyomás és a rendőri erőszak több évtizede-évszázada, a történelmi bűnök tömkelege – szikrára váró lőporos hordó, gátszakadásra váró gigászi víztömeg. Amikor kiderül, mi áll a rendőri tisztogatás hátterében, Max figyelmezteti Mace-t, hogy ha nyilvánosságra hozza az igazat, totális háború tör ki, mire a nő azzal reagál: talán itt az ideje a háborúnak. És ebben az egy mondatban mintha ott zubogna az amerikai fekete közösség összes frusztrációja a múlttal és a (mindenkori) jelennel, illetve a nehezen (ha ugyan bárhogy) elérhető szebb jövővel kapcsolatban, a rabszolgaságtól és Tulsától a Jim Crow-törvényeken és Martin Luther Kingen át Rodney Kingig és George Floydig, meg a következő atrocitásig, melyre majd holnap, jövő héten vagy jövő hónapban kerül sor.
Ha valami teljes joggal felróható a Stranger Daysnek, akkor az éppen az, hogy nem elég merész és következetes ennek a koncepciónak a végigvivéséhez – de még csak nem is csupán a feketék és rendőrök témájáról van szó. Az összes cselekményszál és felvetett téma túlságosan egyszerű és közönséges végjátékba torkollik, túlságosan könnyen oldódnak fel a feloldhatatlannak tűnő konfliktusok, túlságosan szabályosan varrnak el minden szálat, ráadásul egy konkrét cselekményelem (a perverz gyilkosságok) csak nagyon nyögvenyelősen illeszkedik az ambiciózus teljes képbe. Bigelow, mint általában, most is kirendezi a szart az egészből (az 1999 szilveszteri finálé, ha másképp nem is, vizuálisan mindenképp csúcspont, a POV-„klipek” makulátlan kivitelezése pedig komoly, szinte úttörő technikai bravúr), így különösebb aggodalomra nincs ok, de az addigi két óra kifinomultságához, komplexitásához, lendületéhez és nyers erejéhez, bátorságához képest az utolsó fél órának jóval nagyobbat kellene szólnia.
A Strange Days 1995-ben erősen megosztotta a kritikusokat. A nézőket nem osztotta meg, ők ugyanis nem látták. 42 milliós költségvetésével és 8 milliós amerikai bevételével ez volt Bigelow első nagy bukása (nem mintha a Kék acél vagy az Alkonytájt olyat nagyot ment volna a mozikban), és később az Örvénylő vizeken-nel, valamint az Atomcsapdával jó tízéves gödörbe, már-már karriertemetőbe került, mielőtt A bombák földjén-nel végre visszatért, sőt, nagyobbá, fontosabbá, elismertebbé vált, mint valaha. A Strange Days manapság inkább csak lábjegyzet egy pofátlanul tehetséges filmes életművéből, a kultrendezések és az Oscar-közeli háborús drámák (ld. még: Zero Dark Thirty) csaknem elfeledett határmezsgyéjéről, bár az általános megítélése összességében talán javult az elmúlt 25 évben. Sajnos viszont az aktualitása egyáltalán nem kopott meg.