Az Archive-nak (2020) minden esélye megvolt rá, hogy beálljon a sorba a Hold és az Ex Machina mögé, és akár az utóbbi évek egyik legérdekesebb kérdéseket felvető, leginkább elgondolkodtató sci-fije legyen. Az elsőfilmes Gavin Rothery író-rendező korábban többek között épp a Holdon dolgozott vizuális effektguruként és látványtervezőként, és az említett két előd (valamint a Black Mirror) hatását, ha akarná, sem tudná letagadni. Az Archive nagyrészt (bár nem kizárólagosan) egyhelyszínes darab egy elszigetelten élő, az ismert tudomány határait feszegető emberről, továbbá ember és gép, valamint ettől még csak véletlenül sem függetlenül férfi és nő kapcsolatáról. Témafelvetései morális és filozófiai természetűek, konfliktusai így nem akciókban, hanem gondolatai és érzelmi síkon dőlnek el – és minden szép és jó egészen a játékidő utolsó perceiig.
George egy jövőbeli megavállalat japán erdőségben elrejtett, titkos kutatóállomásán végzi magányos munkáját. Elvileg a mesterséges intelligencia következő szintjének elérése érdekében készít robotokat, valójában azonban egészen más célok hajtják: pár éve elhunyt feleségét akarja több technológia kombinációjával visszakapni – a jövőben ugyanis a halottak tudata egy darabig még tárolható szuperszámítógépeken, így képesek kommunikálni a hátramaradt élőkkel. Mire George eléri kutatása harmadik fázisát, a J3 nevű robotot, egyre nagyobb nyomás nehezedik rá kívülről, ahogy a vállalatok megsejtik a machinációit, és belülről is, ahogy önálló tudattal rendelkező robotjai kezdenek ráébredni, hogy csak eszköznek használja őket.
Az Arcive fő konfliktusa az utóbbi: George képtelen elengedni autóbalesetben elhunyt feleségét, és az egész kutatómunkáját, mindenét a feltámasztásának rendeli alá. Motivációja érthető, mi több, becsülendő, ugyanakkor a szeretett társ nélküli élet visszájára fordítása egyre önzőbb céllá válik, ahogy nem pusztán vállalati erőforrásokat, hanem más, azokkal teremtett, értő és érző lényeket használ fel a céljai elérésre. Kutatásának fázisait három robot (J1, J2, J3 – a halott feleséget Julesnak hívták) jelképezi, amelyek, pontosabban: akik saját tudattal rendelkező, épp csak a természetes „emberi” fejlődés bizonyos szakaszaiban (öt-hat vagy tizenhat évesen) megrekedt mesterséges intelligenciák. Úgymond: személyek. George egy modern Frankenstein, aki a saját vágyai érdekében játszik istent, és amikor az eredmény nem való kedvére, többé nem tanúsít irányába olyan figyelmet és szeretet, amilyet teremtőként kimondva-kimondatlanul ígért neki.
Rothery legérdekesebb megoldása, hogy ezt a konfliktust nem annyira George-on, mint inkább J2-n, a tinédzserlelkületű roboton keresztül érzékelteti (ami a főszereplőt alakító Theo James korlátozott színészi képességeit tekintve eleve szerencsés döntés). George a megszállottságot súroló eltökéltséggel rongyol kitűzött célja felé, nem inog meg, nem őrlődik, csak félig-meddig érzékeli, hogy teremtményei felé (érzelmi) felelősséggel tartozik – úgy bánik velük, mint egy jó szándékú, de rossz szülő, aki mindig távol van, akinek semmire sincs ideje. J2, a Boston Dynamics drabális designjaira emlékeztető robot viszont egy tizenéves sötéten és szomorúan kavargó érzéseivel szemléli, ahogy „apja” az ő jobbik verzióján dolgozik – vagyis azon, hogy ő maga feleslegessé váljon, ahogy annak idején elődje, a beszélni képtelen, csak zúgó-zörgő és ormótlanul dülöngélő gyermeki J1.
A mesterséges intelligenciáról szóló sci-fik utóbbi éveinek egyik legerősebb képe, amint J2, ez a kívülről emberinek aligha mondható, belülről azonban mélyen, érzékletesen, totálisan emberi robot elkeseredetten áll egy festői vízesés előtt, és reménytelen sorsán mereng. Hús-vér szereplővel sablonos, akár giccses pillanat lenne – ezzel a „sétáló kukával” azonban döbbenetesen váratlan és megkapó.
Az Archive, bár nagy koncepciókkal zsonglőrködik, alapvetően egy személyes történet, világábrázolása ezért minimális – a társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedésből csak villanásokat látunk, de azok is bőven elégendőek hozzá, hogy homályosan felrajzolódjon a háttérben egy cyberpunkos disztópia, amelyet egymással ügyvéd- és hadseregek útján hidegháborúzó, saját végrehajtó hatalommal bíró megavállalatok uralnak. Kormányokról szó sem esik. A jövő kívülről szép, rendezett és hívogató (vizuálisan – legyen szó akár a trükkökről, akár az operatőri munkáról – makulátlan a film, és ha már itt tartunk, Steven Price zenéje is fantasztikus), belülről nézve viszont enyhén szólva problémás – pont fordítva, mint J2, a film szíve és lelke.
Ha nem akarsz spoilerekbe belefutni, csak annyit mondok, hogy az Archive az összes fentebb tárgyalt izgalmas, érdekes, elgondolkodtató témáját tarkón lövi a fináléban az olcsó hatáskeltés oltárán. És itt akkor abba is hagyhatod az olvasást. Innentől kőkemény spoilerek jönnek, ugyanis nem tudom megállni, hogy kiírjam magamból az utolsó percek ostoba, öncélú, felháborító faszságát. Tehát: a végén kiderül, hogy nem George felesége halt meg az autóbalesetben, hanem George maga. Nem a felesége tudatát tárolja egy szuperszámítógép, hanem George-ét. Vagyis az egész film (a baleset előtti flashback-jeleneteket leszámítva) egy klinikailag már halott ember gépre mentett, de lassan ott is haldokló tudatának álma, képzelgése, halálközeli élménye. Nincs kutatóbázis a japán erdőben, nincs J1, J2, J3, nincs fenyegető vállalati nyomás, nincsenek nagy kérdések és érzelmi konfliktusok, csak egy kibaszott alibifilm van, amely végül nem képes mondani semmit, mert az összes gondolatiságát, karakter- és cselekményelemét, teljes önmagát elhajítja egy buta csavar kedvéért. Persze még Fritz Lang is csinált ilyet (a minden más szempontból zseniális A nő az ablak mögött), de már az is szégyen volt, és ő akkor már legendás, nem pedig elsőfilmes rendezőnek számított – bármit csináljon is ezután Rothery, arra nehéz lesz gyanakvás nélkül tekintem, mert aki így elkúrja a saját vízióját egy egyszeri fordulatért, az egyéb ocsmányságokra is képes lehet.