Érdekes és érdemes összevetni az 1955-ös Maigret csapdát állít első adaptációját, az 1958-as francia mozifilmet (Maigret tend un piége) a korszak jellemző, eredendően amerikai, de más országokba is szétspriccelő krimis stílusirányzatával, a noirral. Amíg a tipikus „fekete film” (mely nevet épp a franciák adták neki), majd’ szétrobbant a keményöklű nyomozók és gengszterek agressziójától, a csücsörítve-pillegve cigarettafüstöt eregető femme fatale-ok romlott erotikájától, az urbánus közeget fojtogató árnyékok súlyától, addig Jean Delannoy (író és rendező) meglepően könnyed eleganciával, vizuális és történetmesélési szerénységgel, sőt már-már egyszerűséggel, finom, megkapó empátiával és száraz humorral, egyszóval emberséggel mesél el egy egyébként meglehetősen sötét történetet egy Párizs utcáin nőkre vadászó sorozatgyilkosról és az őt hajkurászó címszereplőről. Vagyis: pontosan úgy, ahogy egy Georges Simenon-adaptációtól elvárja az ember.
A Maigret-történetek a műfaj szokásaival ellentétben épphogy nem kihangsúlyozzák a cselekmény krimi/thrillerelemeit, hanem belesimítják azokat a hétköznapokba. Simenon leszámol a nagyzoló megoldásokkal, a mindent egy döntő fordulatra felépítő dramaturgiával, a szenzációs csúcspontokkal, és az emberre, a lélekrajzra összpontosít (az amerikai krimiirodalomból talán Lawrence Block egyébként drasztikusan más – hardboiledos – hangvételű Scudder-sorozata rokonítható a Maigret-életművel). Mindezt persze könnyebb prózában megtenni, mint a látványt minden értelemben szomjazó film médiumában, és különösen nehéz lehetett az ötvenes években, a noir klasszikus korszakának végén – Amerikában jó eséllyel nem is sikerült volna, Delannoy viszont majdnem simán veszi az akadályokat. Mondom: majdnem.
A Maigret csapdát állít első és utolsó húsz perce Simenon szellemiségének tökéletes megidézése, magától értetődő fesztelenséggel keveredik benne a triviális és a rendkívüli (lásd a nyitójelenet, melyben a rendőrség unott rutinját hirtelen morzsolja össze a sorozatgyilkos újabb atrocitásának híre), és a végső leleplezéskor sem a csattanó erején van a hangsúly, hanem az individuumokon és az őket belengő szomorúságon, melankólián. Delannoy a köztes bő egy órában is remek pillanatképekkel szolgál a mindennapi humánumról, leginkább Maigret és felesége egyszerűségükben és rutinjukban is kedves interakcióival. A közel kétórás játékidő azonban többször is megbicsaklik, ahogy Delannoy eltolja a forrásmű hangsúlyait: a korához képest meglepően előremutató sorozatgyilkos-lélekrajzot szinte teljesen elveti, és a majdani megoldás középpontjában álló bizarr családi dinamikát (férj-feleség-anya/anyós) boncolgatja inkább. Ezzel nem csak túlságosan korán teszi nyilvánvalóvá, hogy hová fog kifutni a nyomozás (ennek jelentősége egyébként is kérdéses, hisz már megállapítottuk, hogy a Maigret-sztoriknak nem ez a lényegük), hanem ideiglenesen elfordítja kissé a reflektorfényt Maigret-ről is. Ami már csak azért is kár, mert…
Jean Gabin isteni a szerepben.
Mindegy, hogy morózusan járja az utcákat nyom után kutatva, vagy a sarki pipaszekrénye előtt állva tanakodik, vagy egy gyanúsítottat kérdez ki, Gabin nem egyszerűen eljátssza Maigret-t, Gabin maga Maigret. Folyton fáradt, mégis fáradhatatlan, egykedvű, mégis kitartó, olykor a feladás határán áll, és inkább elutazna valahova a feleségével, minthogy tovább nyüstölje ezt a nyomorult ügyet, a következő pillanatban mégis teljes energiával és eltökéltséggel veti bele magát a nyomozásba és a címbeli csapda felállításába (Rowan Atkinson a 2016-os – brit-magyar koprodukcióban készült, Budapesten forgatott – adaptációban közel sem tudta ennyire megragadni a karaktert). Messze nem egy grandiózus mozifigura, aki vagány egysorosokat köpködve rúgja be az ajtókat, gyanúsítottakat ruház meg, és lő mindenre, ami megmozdul a sötét sikátorban, hanem egy öreges, pocakos, fegyverként csupán a józan paraszti eszét használó hús-vér detektív – az a fajta, aki akár a való életben is lehetne a szomszédod.
Ugyanez igaz az üldözöttjére is. A sorozatgyilkosok későbbi mitologizálásának (ld. Hannibal Lecter) itt még írmagja sincs, a tettes egy egészségtelen házassági és anya-fiú kapcsolatban tehetetlenül vergődő, bizonytalan, hebegő-habogó, szánalmas kisember, aki hosszú évek óta gyűlő frusztrációit ereszti rá a Párizs utcáit koptató nőkre. Amint kivesszük az utcák árnyékából, és behelyezzük természetes otthoni közegébe, pillanatok alatt elpárolog minden félelmetessége. A filmnyelvet egyszerűen, de hatásosan, folyékonyan beszélő Delannoy az egész játékidő alatt egyetlen olyan kompozíciót engedélyez, mely szegről-végről „heroikusnak” nevezhető: a legvégén, amikor a kimerült, megviselt, ugyanakkor végre elégedett Maigret elhagyja a rendőrőrsöt, mit sem törődve a szakadó esővel – a jól végzett munka után megérdemelten hazatérő hős katartikus elázása.