John Ridley, a 12 év rabszolgaság Oscar-díjas forgatókönyvírója írta John Ball regénye, a Forró éjszakában (In the Heat of the Night, 1965) öt évvel ezelőtti kiadásának előszavában, hogy a főhős, a kaliforniai Pasadenából érkező nyomozó, Virgil Tibbs túlságosan tökéletes, már-már „varázslatos” – a fekete férfi idealizált verziója, aki puszta jelenlétével, makulátlan modorával és egyértelmű, mégsem hivalkodó intellektuális fölényével, hovatovább végtelen szerénységével és jámborságával fegyverezi le a déli kisváros előítéletes tahóit. Mi több, a rasszizmust magát.
A könyv (a Tibbs-sorozat első darabja) krimiszála mérsékelten jól leplezett ürügy a rasszok közötti konfliktusok, az előítéletek, a Jim Crow-Dél mocskosságának élveboncolására – akkor, amikor a polgárjogi mozgalom éppen a tetőfokára hágott Amerikában –, és utóbbit érezhetően hatásosabban, érzékletesebben végzi, mint a gyilkossági rejtély felgöngyölítését. Annak ellenére is, hogy Virgil valóban kissé elnagyolt figura, inkább két lábon járó példabeszéd, mintsem hús-vér ember. Az egyébként remek könyvnek ezt a sutaságát elegánsan kiküszöbölte a két évvel későbbi öt Oscar-díjas filmadaptáció, melyet Stirling Silliphant (Az elátkozottak faluja) írt, és Norman Jewison (Rollerball) rendezett – és melyben az utánozhatatlan Sidney Poitier alakította a főszerepet.
A Tibbs prózai és filmes verziója közti különbségek kezdettől fogva nyilvánvalóak. Ball karaktere végtelen türelemmel szívja magába a rasszista déli közeg verbális atrocitásait, sosem vág vissza, sosem emeli fel a hangját, ha valakinek esetleg mégis ellentmond, szigorúan szakmai alapon és krisztusi udvariassággal, szerénységgel teszi – a könyv végén egyenesen könnyek szöknek a szemébe a meghatottságtól, amikor a déli kisváros bigott seriffje végre emberként bánik vele, és kezet nyújt neki. Egyfajta továbbgondolása ő a „jó néger” toposzának, a fehér „uraival” minden körülmények közt alázatosan viselkedő feketének, aki mindig tudja, hol a helye: Tibbs a „szupernéger”, aki nemcsak hogy morálisan és intellektuálisan a körülötte lévők fölött áll, de ráadásul ennek ellenére is aláveti magát akaratuknak és szeszélyeiknek.
Silliphant és Jewison Tibbse már karcosabb, karakánabb figura, amit közel sem véletlenül a film két legikonikusabb jelenete demonstrál a legjobban. Amikor a könyvben megjegyzik, hogy a Virgil igen flancos név egy fekete fiúnak (ahol a fiú – boy – szó természetesen messze nem ártatlan, csicska/köcsög vagy hasonlóan derogáló jelentése van), majd nekiszegezik a kérdést, hogy az otthonában hogyan szólítják őt, Virgil tárgyilagosan, szenvtelenül feleli, hogy Mr. Tibbsnek („They Call Me Mr. Tibbs”). Amikor ugyanez a jelenet lejátszódik a filmben, Poitier felszegett állal, dühösen és dacosan vágja a választ a seriff képébe – alázatosságnak nyoma sincs, „ne baszakodj velem”-attitűdnek annál inkább. Amikor pedig a rasszista helyi kiskirály a feketékről tartott megvető beszéde után lekever egy pofont az üvegházában hivatalos minőségben kérdezősködő Tibbsnek (ez a jelenet nem szerepel a könyvben), Tibbs visszakézből, azonnal reagál, majd kihívó „próbáld csak meg még egyszer”-tekintettel mered a döbbent gazdag seggfejre.
Ám Tibbs karaktere a filmben nem csak attól jobb, életszerűbb és komplexebb, hogy nem nyeli le szó nélkül a fehér ember szarságait – hanem attól is, hogy morálisan kikezdhetőbb. Könyvbeli eredetijével ellentétben belőle nem hiányzik a büszkeség és a gőg, ahogy alkalmanként egy-egy gúnyos nevetés és a düh is hajlamos kitörni belőle. Márpedig a gyarló hősöket mindenki jobban szereti, mint a tökéleteseket – Poitier érett, intenzív alakításában Tibbs nem az erélység és visszafogottság szobra, nem egy szent, nem egy fekete Jézus, aki az egész Délt hívatott megváltani, hanem: valóban hús-vér ember. Neveltetésének és kiképzésének hála így is mind morálisan, mind intellektuálisan a környezete fölé emelkedik, de ez a különbség itt képlékeny és relatív. A könyvben elképzelhetetlen lenne egy olyan jelenet, mint amikor a seriff döbbenettel vegyes elégedettséggel bámul Tibbsre, miután az akaratlanul is felfedte előtte egyik súlyos, a nyomozás menetét is befolyásoló, sőt potenciálisan félrevivő jellemhibáját, és végül halkan megjegyzi: „Nahát, hisz maga is csak olyan, mint mi mindnyájan”.
A rasszista Délen, egy másik kontextusban ennek akár pozitív csengése is lehetne, csakhogy ez itt nem azt jelenti, hogy „ti feketék is ugyanolyan emberek vagytok a felszín alatt, mint mi, fehérek”, hanem azt, hogy „te művelt, kifinomult nagyvárosi nagykutya ugyanolyan primitív vagy a felszín alatt, mint mi, vidékiek”. És Tibbs arcán jól látszik, hogy a mondat betalált. Mert igaz. És a bőrszín, mely addig a játékidő szinte minden pillanatát eluralta, hirtelen másodlagossá válik.
Ez a jelenet azért is fontos, mert a Forró éjszakában első számú (a gyilkossági szál felől nézve pedig: egyetlen fontos) főszereplője ugyan Tibbs, a cselekmény során változó, fejlődő, dinamikus karakter azonban Gillespie seriff, aki fokozatosan levetkőzi kezdeti, reflexszerű bigottságát. Először fogcsikorgatva fogadja el a számára roppant kellemetlen és megalázó tényt, hogy tudniillik a jöttment „fekete fiú” sokkal jobban ért a munkájához, mint ő, de a végére őszinte elismeréssel és már-már barátsággal búcsúztatja a hazafelé induló nyomozót. Merthogy végre meglátja benne embert – alighanem pont a gyarlóságai miatt is. Rod Steiger méltó párja Poitier-nek, félelmetesen jól hozza az ideges, energikus, nyughatatlan, folyton rágózó és hirtelen haragú, nehéz természetű seriffet (alakítása Oscart ért), egy-egy tekintete (például amikor a polgármester közli vele, hogy a korábbi seriff agyonlőtte volna Tibbset az említett visszakézből-pofon után) lyukat éget a vászonba. (A könyvben hasonlóan nagy szerep jutott a holttestet felfedező Wood járőrnek, akit itt a mindig remek Warren Oates alakít, de a filmben őt háttérbe szorították a másik két karakter javára.)
Silliphant és Jewison adaptációja krimiként is jobban működik, mint a forrásmű, Ball ugyanis az egyik legfáradtabb megoldással tesz pontot az ügy végére: Tibbs oldalakon keresztül, egy statikus jelenetben magyarázza el a jelenlévőknek (és az olvasónak), hogy ki a gyilkos, és miért tette, és pontosan hogyan jutott nyomozása során erre a következtetésre. A film, vizuális médiumhoz méltón látványosabb, cselekményesebb megoldást választ, és egy rövid, de feszes és izgalmas fizikai konfrontációra futtatja ki a sztorit, ráadásul összemossa benne a(z alibi) krimiszálat a (lényegi) faji konfliktusokkal.
Az már csak hab a tortán, hogy Tibbs mint „engedetlen fekete”, az alázatos „jó néger” toposzának megtaposója előrevetítette a blaxploitation pár évvel későbbi virágzását – melynek során a fekete hős már nem hajbókolt a fehéreknek az őt ért megaláztatás hatására, hanem meglendítette az öklét. A visszakézből adott pofon igazi proto-blaxploitation pillanat ebben a blaxploitationöknél egyébként sokkal kifinomultabb filmben. (A Forró éjszakában két folytatása, a mind kritikailag, mind pénzügyileg jelentősen alulteljesítő They Call Me Mister Tibbs és The Organization már jóval nagyobb svunggal lengenek ki ebbe az irányba.)
