Vegyük a Gonosz halott felütését. Öt fiatal megérkezik a sűrű erőd közepén álló elhagyatott, rozoga kunyhóhoz, hogy eltöltsenek egy fasza hétvégét, távol a civilizáció zajától. Persze már a legelső ránézésre sem stimmel semmi, sőt: fülsiketítően konganak a vészharangok, vakító neonfeliratként villog minden létező rossz ómen, gyülekezik a világ összes viharfelhője, vagy ahogy Wostry atyánk fogalmazott anno a cikkében, az első félóra „egyetlen ordítás: takarodjatok innen a francba!” Sam Raimi őrületesen energikus és intenzív horrorklasszikusát azóta annyian idézték és másolták, hogy szinte önálló műfajjá nőtte ki magát, amelyet a 2012-es Ház az erdő mélyén végül okosan és viccesen atomjaira szedett. A nem sokkal későbbi, 2013-as Gonosz halott kapcsán meg is fogalmazódott bennem, hogy a világ segglyukában henteléspornóba menetelő ostoba tinédzserek hótkomolyan előadott tortúrájánál már többre lenne szükség. Nos, a The Rentalt (az idei év „jobb, mint a híre” filmje) elnézve igazam is volt… meg nem is.
Dave Franco (James Franco öccse) első rendezése ugyanazt a felütést választja, mint anno a Gonosz halott, és bár a természetfeletti ezúttal nem játszik szerepet az eseményekben, azok mégis hasonló mederben csordogálnak. Ahogy Raiminél, ezúttal is ott vannak a figyelmeztető jelek, már a két szerelmespárnak (két fivér és a barátnőjük: Dan Stevens, Alison Brie, Jeremy Allen White, Sheila Vand – remek gárda) a mobilappon hétvégére lefoglalt óceánparti házba való megérkezése előtt is, csak ezek a jelek most az önmagával hadban álló modern társadalomból fakadnak. Talán a házat kiadó középkorú fehér fickó némileg rasszista. Majd felmerül, hogy esetleg egy kicsit perverz is. Vagy nagyon. Meg hazug, meg tolvaj. Meg még ki tudja, mi, hisz ezek után már bármi lehetséges. Jobb, ha bezárod az ajtót-ablakot, lekapcsolod az áramot, és elbarikádozod magad, ha már voltál olyan hülye, hogy eljöttél otthonról.
Franco gonosz, de a film átfogó tematikájába nagyon is passzoló trükkje, hogy a négy főszereplő nem képes egységbe kovácsolódni a potenciális (majd pedig: bizonyos) külső fenyegetéssel szemben – túl nagy köztük a széthúzás, érzelmek, impulzusok, hazugságok, titkok, jellemhibák marják a családi/szerelmi/baráti idillt, mely persze eleve csak a fejekben létezett. Az elsőre nyilvánvaló megfejtés, hogy tudniillik a The Rental az Airbnb-jellegű alkalmazásokkal kapcsolatos félelmekre játszik rá (miféle ember a tulaj, és miféle problémákat rejthet a bérleménye, illetve ki vette ki legutóbb, és mit hagyhatott ott?), természetesen csak a felszín, Franco ennél mélyebbre megy. Ott van benne a jelenkori társadalom egyre orvosolhatatlanabbnak tűnő megosztottsága, sok frusztrációja, identitáspolitikai lövészárka és általános bizalmatlansága, ott van benne az online tér minden patológiai hazugsága és szemlélettorzítása.
Mintha az egész közegünk arra kondicionálna minket, hogy az ég szerelmére, semmiképpen ne bízzunk a másik emberben.
A The Rental nyílegyenesen, manapság egyre ritkább tiszta szívűséggel, különösebb meglepetések és mindenféle csavarok nélkül, ugyanakkor a zsáner sok unalmasra koptatott toposzát és olcsó megoldását, valamint korunk minden posztmodern, kivagyi sallangját elegánsan elkerülve, nem éppen vágtató, de egyenletes tempóban, aljas eltökéltséggel járja végig előre kijelölt útját. Ha a Gonosz halott egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, melynek vészféke már az első lejtőn tönkremegy (á la Wostry), a The Rental egy elsőre majdhogynem ártalmatlannak tűnő, komótosan haladó buldózer – csak sajnos valamiért pont bénultan fekszel az útjában. Olyan, mint a zombi, ami lassan cammog, de valahogy mégis mindig odaér.