„Ne próbálja megérteni. Csak érezze” – hangzik el még a Tenet eleje felé, amikor egy ügynök beavatja a főhőst az időben invertált objektumok működésébe. Olyan direkt kiszólás ez a nézőnek, amilyet utoljára talán Rian Johnson Looperje engedett meg magának, amikor Bruce Willis az asztalra csapott, hogy szard le a logikát, és élvezd az utazást. Csakhogy amíg a Looper merészelt arcátlanul önazonos lenni, addig itt a játékidő felében gyorsan beszélő karakterek magyarázzák folyamatosan az egzotikus világ körüli úton suhanó cselekmény logikáját, miértjét, hogyanját (egy szakajtónyi jobb sorsra érdemes mellékszereplőnek, mint Michael Caine, semmi dolga azon kívül, hogy menetrendszerűen szállítsa a történet továbbdöccenéséhez szükséges sűrített expozíciót), vagyis mindazt, amit a nézőnek elvileg figyelmen kívül kellene hagynia.
Mintha a temporális gimmickjeiről és technikai szuperprecizitásáról híres Christopher Nolan önmagával viaskodna: meg akarja ugyan értetni a sztorit a közönséggel, hisz filmkészítőként ez a dolga, ugyanakkor azt is demonstrálni akarja, hogy okosabb mindenkinél, úgyhogy összekuszálja az egész narratívát. Mert bár igaz, hogy a Tenet nehezen érthető, és bajosan áll össze egy logikus, egységes tematikai egésszé, de nem azért, mert annyira mély, rétegzett és intelligens, hanem azért, mert az egyébként banálisan egyszerű történet technológiai és humán elemeit egyik esztelenül grandiózus akciójelenettől a másikig száguldva, miszlikekben dobálja a néző lába elé. Nem annyira a tartalom zavaros, mint inkább a tálalása – nagyjából, mint a Bosszúállók: Ultron kora esetében: mire megemésztenél egy információt, már egy másik kontinensen jársz, egy másik szituációban, egy másik konfliktus közepén, és az említett információ már el is avult, vagy eleve nem is volt igazán fontos, és különben is buumm és vhááám és hűűhh és vííííí!
És mindezt még csak nem is a film fő koncepciójára, az invertálással trükközésre, az idő megbuherálására értem, az már pusztán a (durva) kegyelemdöfés: alapvető sztorielemekről, motivációkról, karakterkapcsolatokról beszélek. John David Washingtonról, az utóbbi évek legsemmilyenebb főhőséről (a Sötét lovag-filmek címszereplőjéről még tudtuk, mi hajtja), a cselekményt ide-oda rángató különböző MacGuffinokról (az Eredet cél-eszközrendszere még sokkal tisztább volt), a tucatnyi semmiből bevezetett, zavaros funkciójú mellékalakról (a Dunkirk koncepciózusan arctalan katonáinak világosabb jelleme és célja volt), a bármiféle érzelmi azonosulás lehetőségének teljes hiányáról (a Csillagok között apa-lánya kapcsolata kontinensnyi emocionális betonalap ehhez képest). A Tenet egy absztrakt szerkezet, melynek egyetlen célja, hogy a létező legnagyobb és leghívogatóbb (IMAX)kirakatban tegye közszemlére alkotója filmes szaktudását és több százmilliós értékét – s minthogy erődemonstrációról van szó, felesleges hozzá minden sallang (ahol a "sallang” mindaz, amitől egy történet életre kel.)
Nolan ezzel igazolta kritikusainak egyik legfőbb és legrégibb érvét: lehet, hogy tehetséges technokrata, de az emberek vagy nem érdeklik, vagy nem ért hozzájuk, vagy mindkettő. A Dunkirkben mint háborús mozinak álcázott suspense thrillerben ezt még a hasznára fordíthatta, ott a tartalom és a forma tökéletes egységben volt – a történelmi kontextus szinte önmagától megteremtette a lenyűgöző technikai teljesítményt összetartó (kollektív) érzelmi kötőanyagot. A Tenet viszont a saját, külön univerzumában játszódik, amelyet fel kellene építeni, és ez az, ami nem sikerül Nolannek – vagy inkább talán nem is vesződik vele, hogy megpróbálja; mint a Tenet kapcsán oly sok mindent, ezt is nehéz biztosan megállapítani. Nolan inkább előre menekül, és minden akciójelenettel rálicitál az előzőre mind díszletezés, mind ötletek, mind robbanékonyság és dinamizmus terén, és bár kétségkívül már a kijevi operaházas nyitánytól kezdve vannak remek megoldásai, igazán nagyot mégis csak a fináléban tud gurítani (addig még a fő időbuherálós koncepcióját is csupán szőrmentén használja).
Vegyük példának a repülős jelenetet, a marketingkampány egyik központi, sokat és büszkén emlegetett elemét. Nolan és stábja egy igazi Boeing 747-est rongyolt le az oslói csinnadrattához, nem pedig maketteket vagy főleg, pixeleket, ami dicséretes, csak önmagában nem sokat ér – ott állni a helyszínen, és végignézni, ahogy az óriási gép belerohan egy épületbe, kétségkívül nagy élmény lehetett, de a vásznon ennél már ezerszer különbeket láttunk. A baj az, hogy tényleg csak ennyi történik: az óriási gép belerohan egy épületbe, és ebben nincs semmi egyéb ötlet, sem vizuálisan, sem tematikailag, mi több, a cselekmény lényegi része (a főszereplőkkel) közben egy zárt helyiségben zajlik. Pedig már Buster Keaton is demonstrálta közel száz éve, hogy milyen frappáns akciókat lehet kivitelezni egy nagy, mozgó objektummal (A generális), és hát Jan De Bont is felrobbantott egy igazi (bár kisebb) Boeinget a Féktelenül fináléjában. És ha ez egy Bond-film lenne, a 007-es legalább három rosszfiúval bunyózna a gép szárnyán, miközben az becsapódik az épületbe, ha meg egy Mission: Impossible-film lenne, szintén igazi repülőt használnának, csak Tom Curise még élőben végigrohanna a törzs tetején, miközben lőnek rá egy helikopterről. És nem, a Tenet semmivel sem realisztikusabb film, mint az említettek, az tehát nem érv, hogy ezért földhözragadtabb az akciójelenet is. Egyszerűen csak Nolan megelégedett azzal, hogy ezt tényleg megcsinálták a valóságban – de ez nem szárnyaló képzeletről és sziporkázó tehetségről árulkodik, hanem csupán arról, hogy: volt rá pénz.
Ironikus, hogy ebben a kimért, száraz, zavaros, valahol mégis furcsán szórakoztató katyvaszban Kenneth Branagh az egyetlen, akit őszinte élvezet nézni: meleg szívvel öleli keblére az utóbbi idők legaljább gonoszának szerepét, pedig nem hittem volna, hogy engedi az egója, hogy eljátsszon egy ilyen már-már szánalmasan pitiáner, és a pitiánerségéért milliárdokkal meg kőbunkó agresszióval kompenzáló lúzert. Az ő alakja és az időnként döbbenetesen B-filmes dialógusok („A nukleáris holokausztot kell megakadályoznunk? Nem. Rosszabbat!”) felvillantanak néha egy kevésbé nyögvenyelősen komoly, öntudatosabb, felszabadultabb filmet, ami tényleg csak egy jó film akar lenni, nem pedig egy agresszív audiovizuális erővel dübörgő mozgóképes bálvány, amelyet a mozi megmentőjeként emlegetett állítólagos zseni emelt – a saját állítólagos zsenijének.