A Vonat Busanba folytatása, a Peninsula úgy vonul majd be a filmtörténetbe… pardon, hülyeségeket beszélek, sehogy sem fog bevonulni a filmtörténetbe. Szóval úgy fogunk majd emlékezni rá… ez megint nem jó, mert a kutya bolhája se fog emlékezni rá. Jó, hagyjuk a körítést: nem hiszem, hogy valaha láttam élvonalbeli, magát komolyan vevő (tehát nem például asylumos) filmet, melynek eleve nem különösebben magas színvonalán annyit rontottak a speciális effektusok, mint a Peninsuláén. Ennek két egyszerű oka van: 1. Az effektek borzalmasan, botrányosan, röhejesen, egészen valószerűtlenül gagyik. 2. A film nagyszabású, hosszú akciójelenetek köré épül, ezeket pedig teljes egészében ezekkel a gagyi effektekkel valósították meg. Bár a Peninsula közel kétszer annyiba került, mint az elődje, ez a 16 millió dollár még így is csak annyit ér, mind saláta egy zombinak, ugyanis Yeon Sang-ho író-rendező láthatóan azt ambicionálta, hogy megcsinálja a dél-koreai Mad Maxet – egy romos metropolis zombihordákkal teli utcáin.
Egyébként négy évvel járunk a Vonat Busanba eseményei után, és az új szereplők (a Vonat Busanba gárdájából nem tér vissza senki) Hongkongból mennek vissza a zombiktól hemzsegő félszigetre, hogy alvilági alakoknak elhozzanak egy ott ragadt teherautós pénzszállítmányt – de meglepetésükre nem csak a zombikkal gyűlik meg a bajuk. Szóval izé, Mad Max: Menekülés Dél-Koreából a holtak napján.
Az összes, mondom az összes autósüldözéses jelenet, tehát a film gerince, teljes egészében CGI. Pixelekből van a városi környezet, pixelekből vannak a pixelzombikat elgázoló, egymásnak csapódó, felboruló, ugrasztó, összetörő, száguldó, a fizika szabályait nem ismerő, súlytalan flippergolyó-autók. Agyrém: még az olyan, mindössze pár másodperces snitteket is CGI-jal készítették, amelyekben csak közelről mutatják egy kocsi kerekét, amint az autó elindul! – és még ott is látványosan kilóg a rothadó zombilóláb. Mert a 16 milliós költségvetésből a koncepció szerint grandiózus csörtéket csak olyan színvonalon lehetett megvalósítani, ami a videójátékokban már vagy tizenöt éve is ciki volt – mármint nem az átvezető videókban, hanem magában a játékmenetben. Zéró autentikusság, zéró feszültség, zéró látvány, maximális röhej. (Legalább a nem autós akciókba szorult némi spiritusz, csak hát ezekből van kevesebb.)
Pedig ha mindezt tényleges autókkal és kaszkadőrökkel csinálják meg, legalább intenzív és mutatós lehetett volna a film – ha már más szempontból eleve nem egy nagy szám. Mert amíg az előd egy rafináltan felépített, klausztrofób szituációt (Die Hard vonaton, zombikkal) fokozott egyre tovább és tovább, ügyesen, gyorsan, feszesen, kíméletlen céltudatossággal, addig a folytatás a nagyobbat! hangosabbat! többet! drágábbat! bonyolultabbat! (ostobábbat!) tipikus mocsarában vergődve vonultatja fel a búval baszottságukban totálisan érdektelen karaktereket és a sztori dinamikáját csak visszafogó, közhelyes mellékszálakat. Emlékszünk még, milyen elegánsan vezették végig az elődben Ma Dong-seok figurájának ívét? Na, itt kapunk helyette egy főhőst, aki a sztori elején nagyon elszomorodik, ezért hagyja lenőni a haját. Meg két kislányt, akik egy komplett zombiirtó hadsereget alkotnak, és az egyikük akkora szupersofőr, hogy egy rollerrel is lemosná a pályáról Dominic Toretto egész bandáját.
A Vonat Busanba a szűkre szabott lehetőségek közt tomboló őszinte filmkészítői buzgóság és kreativitás diadala volt, a Peninsula meg a stúdióbizottsági ülések, a szkriptszoftverek, a produceri memók, a „hogyan tudnánk még pár dellát kisajtolni ebből” és a lusta filmkészítői hozzáállás („majd megolgyuk az egészet utómunkába”) rusnya szörnyszülöttje. Golyót a fejébe.