Az első átváltozás legalább annyira komikus, mint amennyire drámai vagy horrorisztikus. A megszállott Dr. Jekyllből a női hormonon alapuló szérum benyakalása után nem Mr., hanem Ms. Hyde lesz – és első dolga természetesen az, hogy szemügyre vegye és megtapogassa újonnan nőtt domborulatait (Hyde bőrébe a kétszeres Bond-lány, Martine Beswick bújt, szóval ugyan ki hibáztatná?). De azért ez mégsem az 1995-ös Dr. Jekyll Junior, amelynek létezését valószínűleg minden résztvevője szívesen kitörölné a kollektív emlékezetből, hanem a Hammer istállójából 1971-ben kivágtató Dr. Jekyll and Sister Hyde – Robert Louis Stevenson regényének provokatív, szexi és stílusos, noha mondanivalójában kissé zavaros újraértelmezése.
A Hammer 12 év alatt háromszor dolgozta fel Stevenson klasszikusát. Az első próbálkozás (The Ugly Duckling) egy érdemeinek megfelelően elfeledett buta vígjáték volt a stúdió „gárdáján" kívüli írókkal és rendezővel, a második nekifutás (The Two Faces of Dr. Jekyll) tiszteletteljesebb, egyben tiszteletreméltóbb, de így sem túl érdekes eredményt szült, melyet Christopher Lee és az ádáz nőfalóvá formált Hyde mentett meg a purgatóriumtól. Aztán eltelt közel egy évtized, és a Hammer azon kapta magát, hogy bajban van. A klasszikus horrotoposzokat jellemzően viktoriánus közegben mozgató stúdió egyre kevésbé tudott versenyezni a műfaj olyan szenzációs új vadhajtásaival, mint Az élőhalottak éjszakája, az Iszonyat vagy a Rosemary gyermeke (nem is beszélve a robbanásszerűen nekilóduló giallóról). Ami persze nem jelenti azt, hogy ne próbálták volna meg. Egyrészt (magától értetődően) több vérrel és cicivel (ld. a szintén 1971-es Twins of Evilt), másrészt új utak keresésével.
A Dr. Jekyll és Sister Hyde a stúdió akkori tudathasadásos állapotának tökéletes mozgóképes leképezése: még ragaszkodik a kosztümös-viktoriánus-klasszikus rémes gyökerekhez, ugyanakkor már kezét-lábát töri, hogy újat vigyen a poros közegbe. A film nem csak genderszempontból csavarja meg ugyanis Stevenson eredeti sztoriját, hanem szemérmetlenül beleépíti cselekményébe Hasfelmetsző Jack, valamint a korszak hírhedt hullarablói, Burke és Hare ámokfutását is.
Merthogy: Jekyll az örök fiatalság titkát kutatja, elixírjéhez pedig női hormonokra van szüksége, és miután sem a helyi hullaház, sem a hivatásos hullarablók nem tudják több alapanyaggal ellátni, a tudomány nevében nekiáll prostituáltakat legyilkolni London utcáin. Amikor pedig egy barátja és kollégája gyanút fog, másik, feminin önmagával végezteti el a piszkos munkát – e képtelen átváltozásért természetesen az elixírben lévő női hormonok felelősek… tudomány, bicsez!
És igen, ez továbbra sem vígjáték, és igen, tucatnyi oka van, amiért nem szabadna működnie. Nem szabadna működnie, mert a premissza eleve nevetséges, még Beswick is elröhögte magát, amikor először előadták neki. Nem szabadna működnie, mert az egészet láthatóan egy műteremben vették fel, és a sűrű köddel szinte kivehetetlenné homályosított éjszakai jelenetek kivételével a viktoriánus London olyan szemet szúróan steril, amilyen valószínűleg sosem volt – nemhogy a valóságban, de filmekben sem. És nem szabadna működnie, mert a nőábrázolás enyhén szólva problémás, ráadásul mintha csúnya transzellenes felhangokkal is operálna – miközben pedig progresszív elemek is előfordulnak benne.
Utóbbi talány valószínűleg annak tudható be, hogy a film óta eltelt évtizedekben ezek a kérdések sokkal inkább előtérbe kerültek, és minden kurzus a maga oldaláról igyekszik magyarázni a dolgot. Na meg annak az ironikus helyzetnek, hogy a Dr. Jekyll and Sister Hyde pajkos-gonosz-rafinált genderhorrora egyszerre hagyja magát védtelenül egy rakás ellentmondásos értelmezésnek. Tekinthetünk rá szexistaként és transzfóbként, hisz ha úgy vesszük, a férfi én a tudomány nevében gyilkol, a női én viszont puszta gonoszságból. De tekinthetünk rá akár feministaként is, hisz ha úgy vesszük, a női én a férfi én akaratát teljesíti (vagyis mégsem gonosz, csak elnyomott), amíg úgy nem dönt, fellázad ellene, és fokozatosan dominánssá válik – Hyde erősebb, életrevalóbb, színesebb egyéniség, mint Jekyll, sokkal érdekesebb karakter, és ez a színészi játékon is kiütközik, Beswick ugyanis delejező a szerepben. És akkor még ott van az az apróság, hogy az örök fiatalság kulcsa ugye véletlenül sem a férfi-, hanem a női hormon.
Ami azonban egész biztos, hogy az alkotók mindezen közel sem problémáztak ennyit. Mi több, ha hinni lehet a szóbeszédnek, a film egy egyszerű, szerény, kósza poénból született, melyet az író, Brian Clemens dobott be a stúdió fejesének – aki cserébe megbízta a forgatókönyv megírásával. Az utolsó, válságos éveit rúgó Hammer a túlélésre játszott, ennek érdekében pedig radikális dolgokkal kísérletezett – a társadalmi érzékenység (noha a témának forró aktualitása volt akkoriban, vegyük csak a Stonewall-lázadást) legfeljebb másodlagos lehetett. A lényeg, hogy a film a fenti esetlenségei dacára működik, ami egyrészt a már említett Beswicknek és a Jekyllt alakító Ralph Batesnek, másrészt a forgatókönyv ügyes hangulatfokozó húzásainak (London eredendő romlottsága a kurváktól a hullarablókon át a nekrofil boncnokig), harmadrészt és mindenekelőtt pedig Roy Ward Bakernek köszönhető.
Baker aki négy évvel korábban, a Quatermass and the Pit című remek sci-fi/horrorral tette le a névjegyét a Hammernél, itt a szart is kirendezi a rendelkezésére álló, láthatóan szerény körülményekből. Megvilágításai és színei, beállításai és kameramozgásai, tükröződő és üvegfelületekkel való játékai különösen az át- és visszaváltozás-jeleneteknél izgalmasak, de a gyilkosságok ínycsiklandozóságára, elnézéstakarommondani brutalitására és gore-faktorára sem lehet panasz. Nagyrészt Baker biztos keze segíti át a történetet a kissé zavaros és a röhejesség határán egyensúlyozó részeken – ő ad a filmnek tartást, eleganciát, méltóságot, komolyan vehetőséget, ad absurdum: hitelességet. Bizarr darab, de részben pont ebben rejlik az ereje.