Farkasemberre vadászó rendőr a teljes idegösszeomlás szélén

Jim Cummings (a legpornósabb nevű – és külsejű – író-rendező James Gunn után) egy bő tízperces, vágás nélküli snittel nyitotta első filmjét, a Thunder Roadot, melyben karaktere az anyja temetésén nekiállt táncolni a nő címbeli kedvenc dalára Bruce Springsteentől – csakhogy a lejátszó nem működött, úgyhogy a performanszra teljes, döbbent, szörnyen kínos csendben került sor. Aki egyszer látta, nem felejti ezt a jelenetet, és ez még csak a kezdet. Az anyja halála és a feleségétől való válása miatt totális idegösszeomlásba süllyedő kisvárosi rendőr roppant egyedi hangvételű, kellemesen bizarr, még a kisebb stúdiók számára is értelmezhetetlenül kevés pénzből (200 ezer dollár) forgatott dramedyje 2018-ban Amerika és a világ számos fesztiválján aratott meglepetéssikert, és akik megjegyezték Cummings nevét, azok azóta is türelmetlenül várják, mivel rukkol elő legközelebb. 

Nos, a The Wolf of Snow Hollow bizonyos szempontból akár a Thunder Road horrorba oltott remake-je vagy folytatása is lehetne. Cummings ugyanúgy egy összeomlás peremén egyszerre viccesen és letaglózón egyensúlyozó kisvárosi rendőrt alakít benne, de szívproblémákkal küszködő apja (a seriff), az exfeleségével és lányával való zűrös kapcsolata, alkoholproblémája, érzelmi instabilitása, valamint az önbizalomhiányáért kompenzáló agresszivitása mellett meggyűlik a baja egy véres gyilkosságsorozattal is, amelyért minden jel szerint egy holdtöltekor dühöngő farkasember a felelős. 

Ahogy a Thunder Road, úgy a The Wolf of Snow Hollow is egy igen szokatlan és szabálytalan film, már az utóbb említett műfaji aspektus figyelembe vétele nélkül is: Cummings életveszélyesen vékony jégen jár főhősével, John Marshall seriffhelyettessel, aki egy megtestesült katasztrófa, egy két lábon járó humanitárius válság, félig szimpatikus, félig visszataszító, hol fergeteges, hol tragikus, hol félelmetes és gyűlöletes. Egyik legjellemzőbb pillanatában arról fantáziál fennhangon egy AA-gyűlésen, hogy rászabadít egy buldózert az exfelesége házára. Egy fán ragadt macska lehozását nem bízná rá az ember, nemhogy egy sorozatgyilkos/farkasember ámokfutásának kezelését. Cummings őrületesen jó a szerepben, minden harsány kifakadása és alig észrevehető rezdülése mögött hallani a ketyegő bombát. 

A The Wolf of Snow Hollow pikantériája éppen az, hogy a kisvárost tizedelő veszedelemmel nem egy tökös, alfahím menőcsávó száll szembe, aki ollóval eszi a fagyott pizzát, és gránátokat szarik, hanem egy ön- és közveszélyes romhalmaz. Amikor puskát vesz a kezébe, reméled, hogy aznap este mindenki betartja a kijárási tilalmat – legalább annyira miatta, mint a farkasember miatt. És bár Cummings (szerencsére) sosem áll neki prédikálni a 80 perces, kompakt játékidő alatt, a privilegizált helyzetben lévők hatalmi visszaélései, a nőkkel szembeni, történelmi múltra visszatekintő atrocitások, a rendőri túlkapások és az emberekben élő szörnyetegek témái nagyon is jelen vannak a háttérben, hol eleven, vicces dialógusokban (a komikus időzítés végig makulátlan), hol szinte sokkolóan megkapó életszituációkban. 

Horrorként ugyan a film nem igazán félelmetes (ráadásul, ami a csavarokat illeti, Cummings nem egyszer csal), viszont pörgős, izgalmas, szaftos, és nem kótyavetyéli el a műfaji elemeket egy mindent fontoskodón-okoskodón felülíró, infarktuskomolysággal felvezetett metafora átlátszó ürügyén, mint oly sok kortársa. Cummings következetesen viszi végig a műfaji szálat, a cselekményt határozottan horrorként strukturálja, és láthatóan örömét leli a véres effektekben éppúgy, mint a havas, éjszakai vidékben (és a nyomorúságos emberben) rejlő borzalom atmoszférikus képekkel való átadásában – de leginkább persze a komédia, a dráma és a horror frenetikus disszonanciájában. 

Mindenképpen ki kell emelni két mellékszereplőt. Egyrészt a főhős jobb kezét alakító Riki Lindhome-ot, aki a Fargo Frances McDormeadjét idézi az egyszerű, de józan gondolkodású és ítélőképességű rendőr szerepében (simán elvinne a hátán egy saját filmet), másrészt pedig Robert Forstert. Az öreg legendát, aki rövid kritikai elismertség után (Medium Cool) B-filmes pályára állt (Alligator, Vigilante), hogy aztán a Jackie Brownnak köszönhetően új, haláláig tartó lendületet vegyen a karrierje. Utolsó nagyobb szerepében a főhős apját, a helyi közösség rendőróriását játssza, aki súlyosbodó szívproblémái ellenére sem hajlandó letenni a seriffcsillagot – mert a férfinak meg kell tennie, amit a férfinak meg kell tennie. Erőteljes, méltó hattyúdal, az a fajta alakítás, mely nem csak a film szövetén belül értékes, hanem azon túl is. Valahol illő, hogy egy olyan filmmel búcsúzik a nézőktől, mely egyszerre pokolian szórakoztató és veszettül fura. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!