Egy darabig csak monoton csöpögés hallatszik, de valahogy már az is betegesnek hat. Aztán egy patkányt látunk, amint valamilyen nyers húst csócsál, és ahogy a kamera lassan, kínosan, gyötrelmesen lassan továbbvonul, kiderül, hogy egy emberi kéz maradékán lakmározik, melynek félig lerágott ujjai körül férgek gyülekeznek. A csöpögés hangjába egy újabb, még élő, de láthatóan sokkos, magatehetetlen áldozat szívverése vegyül. Megyünk tovább: üreges szemű, lerágott arcú, többé-kevésbé felzabált hullák a bomlás különböző fázisaiban. Aztán emberi sírás hallatszik, és megyünk még tovább. A sötét falakat elszíneződött, ki tudja, mióta odaszögezett szervek díszítik. A reményvesztett hangok egy férfitől származnak, aki terhes, de gennyes és keléses, láthatóan haldokló nőjét siratja.
Az 1972-es Death Line (Amerikában Raw Meat címen is ismert), a brit horrorok egyik méltatlanul kevéssé ismert gyöngyszemének ez a hétperces, egysnittes (valójában egy rejtett vágást azért tartalmazó) kamerapásztázása a földalatti kannibálok horrorpanoptikumában nem csupán olyan gusztustalan és háborodott, hogy a két évvel későbbi Texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofája is megnyalná és leharapná utána a hullák mindahány megmaradt ujját, de a műfaj egyik filmkészítési csúcsteljesítménye is. A méltóságteljes lassúsággal, elegáns fordulatokkal dolgozó kamera és a felkavaróan-üresen visszhangzó minimalista hangeffektek monotonitása már-már normalizálja a közszemlére tett ocsmányságokat – ahogy Neil Marshall 2005-ös Barlangja, amikor az első szörny mindenféle figyelemfelkeltő vizuális vagy hangelem nélkül, a maga teljes természetességében bukkan fel pár másodpercre, jelezve: nincs ebben semmi különös, itt ez a dolgok rendje.
A Texasi láncfűrészes mészárlás a kannibalizmus, a Barlang pedig a földalatti rémek tematikája mentén kapcsolódik a Death Line-hoz, de utóbbival állítható egy első látásra kevésbé nyilvánvaló, mégis találóbb párhuzam: H. G. Wells Az időgépe. Ugyanis Gary Sherman metróhorrorának szaftosan gusztustalan felszíne alatt vaskos társadalomkritika buzog, középpontban a feloldhatatlan osztálykülönbségekkel, az alsóbb rétegek kizsákmányolásával és a felsőbb rétegek korrupciójával.
Valami bűzlik a londoni Russel Square metróállomás körül, de a rendőrségnek ez jellemzően csak akkor tűnik fel, amikor nyoma vész a helyszínen egy miniszternek. Aki, tegyük hozzá, azért császkált egyedül a városban, mert könnyen megvásárolható nőkre vadászott – agresszív, mocskos, vélhetően erős perverziókba hajló természetéből épp csak ízelítőt kapunk (nem az utolsót), de a cselekmény felütéseként ennyi is bőven elegendő. Amikor Calhoun nyomozó (a szenzációsan szarkasztikus Donald Pleasence, akinek itteni alakítását és karakterét a legjobbjai között kellene emlegetni) később átvizsgálja a miniszter luxuslakását, felbukkan egy elviselhetetlenül sznob és arrogáns MI5-ügynök (Christopher Lee pazar a mindössze párperces szerepben), aki tenyérbe mászóan felsőbbrendű modorral tusolná el a bizarr eltűnési ügyet – természetesen a korona, mármint a felsőosztály érdekében.
A cikk elején említett lenyűgöző egysnittes jelenetig nem is világos, mire megy ki a játék, ahogy Calhoun nyomozásának (és személyének) furcsán kedélyes-cinikus hangulata is könnyen elbódíthatja a gyanútlan nézőt. De a gyorsan előrángatott hátborzongató háttérsztori már előrejelzi a borzalmakat: egy 19. század végi alagútásás során beomlott egy készülő metróállomás, és rengeteg munkás rekedt a föld alatt. A kivitelező cég azonban csőbe ment, nem volt, aki fizesse a holttestek kiásását, így a halottakat hátrahagyták – ráadásul a városi legendák szerint a munkások még sokáig életben maradhattak odalent, mielőtt éhen haltak. És valójában persze nem haltak éhen: kannibálokká váltak, és generációkon át éltek a félbehagyott metróalagútban, időről-időre elragadva egy áldozatot a felszínről. Mint a morlockok, vagyis a visszafejlődött munkásosztály Az időgépben.
A Death Line azonban nem áll meg a pusztán gazdasági okokból, lelketlenül magukra hagyott melósok aljas módon nyilvánvaló társadalom- és kapitalizmuskritikájánál. Amikor a kamera először járja körbe a kannibálok ember-vágóhídját, még csak az áldozatokat látjuk, ám amikor ismét hosszabb időt töltünk odalent, az elfeledettek sötétségében, már megpillantjuk az ottaniak saját halottait is, a gondosan elhelyezett, lopott ékszerekkel szeretetteljesen felcicomázott elődöket.
A munkások életben maradtak ugyan, és utódokat is nemzettek, de a higiénia hiánya és a belterjesség következtében generációról generációra fogyatkoztak – mire a cselekmény igazán mozgásba lendül, már csak egyetlen túlélő marad. A név nélküli, többnyire csupán hörgésekkel és morgásokkal kommunikáló „Férfi” (ahogy a stáblistán szerepel) természetesen egy gyilkos kannibál, civilizációt nem ismerő, borzalmas és visszataszító barbár, ugyanakkor tragikus figura is, aki nem gonoszságból öl, hanem szükségből, és akiben születésétől fogva nyomorult körülményei ellenére is van empátia és emberség… és éppúgy vágyik a szeretetre és az emberi társaságra, mint mindenki más.
A „Férfinek” ezt a horrorisztikus-szomorú kettősségét az példázza a legjobban, amikor elrabol egy fiatal lányt, és láthatóan azon őrlődik, hogy megölje (és megegye), vagy inkább gondját viselje. Leírhatatlanul bizarr, félelmetes és megkapó jelenet egyszerre. A szerepet egyébként eredetileg Marlon Brandónak szánták (ő végül a fia betegsége miatt kihátrált a filmből), de megkockáztatom, hogy Hugh Armstrongnál jobb munkát ő sem végezhetett volna. „Férfije” a mozgóképes horror egyik legtragikusabb, legemberibb szörnyetege Boris Karloff teremtménye (Frankenstein menyasszonya) és Tod Browning cirkuszi gnómjai (Szörnyszülöttek) mellett – az önhibáján kívül a társadalom perifériájára, illetve egészen konkrétan a társadalom legalja alá, az eltemetett-elfeledett ürülék és mocsok szintjére szorult rémalak, a „felső” világ rettegett mumusa.
A Death Line egyetlen hibája, hogy Calhoun nyomozó és a „Férfi” egymással egyébként nehezen összeférő (és úgy istenigazából soha össze se kapcsolódó), de külön-külön is roppant karizmatikus szála mellé behoz egy harmadikat: egy fiatal párt, a londoni Patriciát és az Amerikából jött Alexet, akik az első jelenettől kezdve belekeverednek a földalatti kannibálhorrorba, és végül ők találják szemből szembe magukat a „Férfivel.” Csak sajnos érdektelen figurák ők (az Alexet alakító David Ladd – a legendás Alan Ladd fia – ráadásul színészileg is annyit ér, mint saláta a kannibálnak), dialógusaik és konfliktusaik is laposak, repetitívek. Mindennek köszönhetően a Death Line három aspektusa kicsit nehezen forr egységbe, de ez végül nem is számít, mert már csak a „Férfi” szála, a földalatti jelenetek miatt is megéri megnézni – időnként pedig újranézni – a filmet. És az is biztos, hogy többé sosem hallgatod ugyanolyan közönnyel a metróban felhangzó figyelmeztetést – „záródnak az ajtók” –, mint korábban.