A történelem mint katalizátor és ok-okozati összefüggés elválaszthatatlan a kísértetházas horroroktól – legyen szó akár magának a háznak a gonosz, temetetlen múltjáról, mint Az ördög házának legendája, A rettegés háza vagy a Démonok között esetében, a környék egészének szőnyeg alá söpört ocsmányságairól (Poltergeist) vagy pedig a szereplők saját, feldolgozhatatlanságukban mindenhová magukkal hurcolt személyes traumáiról, mint Az elcserélt gyerekben vagy a Lake Mungóban. Utóbbiak többnyire halott családtagokat jelentek, az új házba költözés pedig az újrakezdést, a továbblépést hívatott előmozdítani, szimbolizálni – ezzel, tudniillik a trauma utáni tiszta lap reményével, majd annak brutális derékba törésével eleve szívesen játszik a horrorműfaj egésze a Ne nézz vissza!-tól A barlangig.
És szívesen játszik vele az elsőfilmes Remi Weekes is: a Kinek a háza? (His House, 2020) a kényelmetlen világpolitikai realitásban gyökeredző menekültdrámát katapultálja a maguktól becsukódó ajtók és a fal mögül kiszűrődő neszek baljós természetfelettiségével.
Bol és Rial (Sope Dirisu - Gangs of London - és Wunmi Mosaku - Lovecraft Country - mindketten nagyszerűek) a háborús Dél-Szudánból menekültek Angliába, a kaotikus és veszélyes tengeri átkelés közben pedig elveszítették a kislányukat. A brit kormány egy idő után házat jelöl ki nekik lakóhelyül, és a megviselt párt még csak nem is különösebben zavarja az épület állapota: rogyadozó, lepukkant, büdös, de legalább az övék, és biztonságban vannak. Legalábbis azt hiszik. Csakhogy a napok múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy hatóságilag egyelőre elhagyhatatlan új otthonukban valami szörnyű és rosszindulatú, nem e világi jelenlét lappang, mely idővel közéjük is éket ver.
A Kinek a háza? legnagyobb erénye, hogy a menekültdráma és a kísértetházas horror tényleg elválaszthatatlanul, egyenrangú félként fonódik össze benne, egyik sem csak azért létezik, hogy a főattrakciónak szánt másikat divatmajomságból vagy könnyebb eladhatóságból felszínesen megfűszerezze. Ami egyrészt azt jelenti, hogy az aktuálpolitikai szál önmagában is erős, mély és felzaklató, másrészt pedig azt, hogy Weekes véletlenül sem adja meg magát annak a XXI. századi horrortrendnek, mely a műfaji elemeket puszta metaforaként használja az „elevated horror” nevű öntelt koholmány saját segglyukaiba bújó apostolainak örömére.
Az árnyékos sarkokból előmászó rémalakok (a villanykapcsolgatás fény-sötétség játéka ötletes és rémisztő), az éjszakai látomásokban felbukkanó tengeri élőhalottak (a modern horror és az afrikai folklór keveredése hátborzongató) nem csak rettegéssel járnak, hanem szűnni nem akaró fájdalommal, régi sebek feltépésével, túlélői bűntudattal, a helyzet pedig a kísértet- és haláljárta falakon kívül sem jobb. Mert Bol és Rial nem csak új házukban kétségbeejtően idegenek, hanem új közegükben, új városukban, új országukban is.
Rial egy nap szinte teljesen eltéved a szemétben fuldokló lakótelep egyenépületeinek nyomasztó labirintusában, hogy aztán utcán lógó suhancok küldjék őt vissza Afrikába – fekete suhancok, teszem hozzá. A helyi orvos olyannyira képtelen akár csak minimálisan is felfogni, miféle poklon gázoltak keresztül, hogy nyugodtan származhatna egy másik galaxisból is, amikor pedig Bol megpróbál új lakást kérvényezni az egyre súlyosbodó otthoni állapotok miatt, alapvetően talán segítőkész, összességében mégis tehetetlen, valamint kissé indifferens és fáradt szociális munkásokkal találja szembe magát, akiknek egyetlen jelentése alapján visszaküldhetik őket a háború tépázta Szudánba. A „szeretnék új helyre költözni az otthonomban tomboló szellemek miatt” aligha használható magyarázat – e körülmények között főleg. A kiszolgáltatottság teljes.
Utóbbi szituációkat Weekes klasszikus drámai hatásmechanizmussal, itt-ott szinte dokumentarista módszerrel, hosszú snittekkel és szürke színvilággal ábrázolja, megragadva az utca és a bürokrácia realizmusát, míg a házbeli borzalmak virtuóz megvilágításokban, klausztrofób beállításokban, mély, meleg, rémálomszerű árnyalatokban kelnek életre. A film mindkét, egymástól csak látszólag elválasztott világa ugyanazt sugallja: el van ez baszva, és nincs menekvés.
És a Kinek a háza? legnagyobb húzása ekkor még mindig hátravan. Semmit sem akarok lelőni, de az utolsó húsz perc olyan mesterien gyúrja végleg össze a műfaji és a drámai szálakat és stílusjegyeket, ahogyan arra a növekvő „horrordráma”-trend ellenére is csak a Tűnj el! volt képes az utóbbi éveken (persze Peele szatirikus felhangja innen teljes egészében hiányzik). A férfi, aki már csak feledni akarja a múltat, és igyekszik „jó néger” lenni új hazájában. A nő, aki már gyerekkorában hozzászokott kívülálló státusához, és nem hajlandó morzsákért hajbókolni. A fájdalom, a pusztulás, a halál, amely kontinenseken át követi őket, mit sem törődve újrakezdési szándékukkal. A háború borzalma, mely elviselhetőbb lenne, ha csak rajtuk kívül létezne, de a menekülésnek, a túlélésnek ára van, és előbb-utóbb meg is kell fizetni.
A zsigeri horror azt mondja: a szörny elragad téged az éjszaka sötétjében. A felvilágosult horror azt mondja: a szörny benned lakozik, a fejedben, a lelkedben, mi több, a szörny talán te magad vagy. A Kinek a háza? azt mondja: itt vannak a folklórok szörnyei, az emberiség szörnyei és a te saját szörnyeid egyszerre. Jó éjszakát!