Az operaház tele van katonákkal, és már kívülről is körülvették – a forradalmár hősöknek nincs hová menekülniük, nem maradt egyetlen sötét, félreeső zug sem, ahol elbújhatnának. Elbújnak hát mindenki szeme előtt: kifestik magukat, rikító hacukákba öltöznek, és nekiállnak előadni egy operát a színpadon, miközben ellenségeik felforgatják utánuk az egész épületet. Végül a tetőt alulról áttörve, faszilánkos-füstös puskatűz közepette fogják menekülőre, és ez még csak a kezdete a hongkongi mozitörténet egyik legmegveszekedettebb fináléjának.
Tudom, most azt gondolod, ezek erős szavak, hiszen ebbe a kategóriába olyan féktelen mozgóképes adrenalinrohamok tartoznak, mint Chang Cheh Vengeance-e, Lung Wei Wang Hong Kong Godfatherje, John Woo Szebb holnap 2-je, Ringo Lam School on Fire-je, Tsui Hark Dangerous Encounters of the First Kindja vagy Johnny Mark Long Arm of the Law-ja – de ez egy kicsit más. Az említett filmek lesújtó erőszaknihillel vagy tűréshatárig koreografált, vériszamos pátosszal szabadítják el pusztítás-, penge- és golyóbalettjüket, a Peking Opera Blues (Do ma daan, 1986) viszont a komédia, a dráma, az akció és a történelmi kontextus látszólag teljesen kaotikus, valójában nagyon is kifinomult elegyével veszi le a nézőt a lábáról.
1913-ban, az utolsó császári dinasztia, a Csing bukása után Kínát belharcok tépázzák. A hatalmat magához ragadó Yuan Shi-Kai tábornokot egy külföldi kormányoktól kapott kölcsönnel igyekszik támogatni a szövetségese, Tsao tábornok, a demokratikus köztársaságért harcoló forradalmárok azonban már szervezkednek ellene Pekingben. Tsao lánya, Tsao Wan titokban a forradalmárokat segíti, és a kölcsönökről szóló papírok ellopásán fáradozik. Az ügybe belekeveredik az intrikák és harcok középpontjául szolgáló operaház vezetőjének lánya, Pat Neil és egy helyi tolvajlány, Sheung Hung is, akik egy kém és egy katona segítségével próbálják végrehajtani egyre komplikáltabb küldetésüket.
A Peking Opera Blues a gyors és áramvonalas, mindenekelőtt pedig bámulatosan határozott és öntudatos történetmesélés csodája, ha egy film ennél sűrűbb lenne, már beszakadna tőle a vászon, és magába szippantaná a nézőteret. Tsui egyetlen pillanatot sem hagy veszendőbe menni: annyi karaktert, cselekményt, akciót, helyzetkomikumot, nemi szerepekkel és színházi hagyományokkal való játékosságot, fordulatot és érzelmet zsúfol bele az alig több mint 100 perces játékidőbe, amennyi három kétórás filmre is elég lenne, ráadásul vad tempóban váltogatja az egymással nem feltétlenül összeférő elemeket. Színpadi előadásból egy komikus szituáción át esünk bele egy brutális kínzásjelenetbe, szégyentelen burleszkből a vérvonal és az ideológia iránti hűség közti választás kényszerének csendes drámájába, a színházi világ vagy a korrupt politikai hatalom harsány kifigurázásából a lélegzetelállító akcióba, a bajtársiasság és barátság megkapóan kedves pillanataiból a körömpusztító feszültségbe. Vagy beszéljünk a zenéről, mely olykor klasszikus opera, olykor tipikus hongkongi melódia, olykor meg… amerikai szintipop?
Őrültség ez, őrültség az egész, én mondom!
Mintha a Grand Hotel klasszikus, sokszereplős melodrámáját turbóznánk fel (női) Buster Keatonnal és Clark Gable-lel (slapstick és screwball), hitchcocki kémthrillerrel és némi Peckinpah-féle akcióval (na meg Tusi korábbi Shanghai Bluesának érzékenységével), mindezt a kínai opera csak félig komolyan vett, színpompás kulisszái között, és még ez is alig van közelében az igazságnak.
A szokatlan és sokszor majdnem (de végül sosem) emészthetetlen, egyedi kotyvalék két fő tényezőnek köszönhetően működik. Az egyik a szereplőgárda: Brigitte Lin, Sally Yeh és Charie Chung csajtriója (Tsui saját szavaival élve: a kalandor, a művész és az üzletasszony archetípusai) elragadó és eleven, a színészek közti dinamika fenomenális. A film legkésőbb akkor végképp meghódítja mindenki szívét, amikor ez a három drasztikusan más életmódból érkező nő együtt lerészegedik, cross-dressingről meg Pekingről és a világról beszélget, aztán egy sűrű hóesésben megejtett autózás után két férfi segítőjével együtt ágyba bújik – de csak aludni. Ahhoz képest, hogy mennyire elárasztják a filmet a bimbózó romantikus érzelmek és az alig leplezett homoerotikus felhangok (kezdve a nőknek öltöző férfiakkal – minthogy az operában női szerepet is csak férfi játszhat – és a tábornok férfiasan öltöző lányával, aki egy hagyományosabb filmben a sármos, ifjú férfi hős lenne), a viszonyok plátóiak maradnak, a szexualitás helyett a meghittségen, a szerelem helyett a bajtársiasságon és barátságon van a hangsúly. Ettől egyfajta különös, éteri ártatlanság lengi be az egyébként kifejezetten erőszakos és vad filmet.
A másik, ami működőképessé teszi a műfaji és hangvételkavalkádot, az Tsui rendezői stílusa, melyet talán épp itt fejlesztett tökélyre. Mintha még a hagyományosan hátrányos körülményeket is előnnyé kovácsolná: az utcai jelenetek például igencsak műteremszagúak, ugyanakkor ettől lesznek klausztrofobikusak és veszélyesen sötétek, hatásos kontrasztot képezve a gyertyafényekkel gazdagon megvilágított belső terekkel (ahogy a színházi világ tarka öltözékei is kontrasztot képeznek a külső fenyegetést megtestesítő katonák egyhangú szürke-fekete egyenruhájával).
De a lényeg, hogy Tsui, mint általában, megszállottként rendez: kamerája folyton siklik, száguld, mindig minden mozgásban van, vágóollója akár másodperceként csattog (ami kifejezetten szokatlan az akciójeleneteket jellemezően hosszabb snittekben prezentáló hongkongi filmgyártástól), de csakis ott és úgy, ahol és ahogyan kell. Tökéletes szeme van a kompozícióhoz, és ez a csak nagyon kevesek által reprodukálható, megtörhetetlen lendület az, ami úgy viszi előre a filmet, mint lőpor a golyót, és úgy olvaszt szemrebbenés nélkül egymásba komoly tétekkel zsonglőrködő véres akciót és önfeledt színházi komédiát, mintha eleve elválaszthatatlanok lennének egymástól.
Az eleve komplex élményre – és a melankolikusan, de reménytelin kimerevedő záró képre – még egy utolsó, kesernyés réteget von a történelmi kontextus. Hogy tudniillik a hősök erőfeszítései elpárolognak a semmibe, hiszen Kína enyhén szólva nem a demokrácia útjára lépett: jött a hadurak marakodása, majd a nyílt polgárháború, amely a kommunista párt győzelmével végződött... A Peking Opera Blues bekategorizálása azért is nehéz, mert a mai napig nincs egyértelmű párdarabja. Látni kell, hogy elhidd.