A klónok háborúja című animációs Star Wars-szörnyszülött olyan borzasztó élmény volt 2008-ban, amikor Lucas prequel-trilógiájának poszttraumás stressze még le sem csengett, hogy azóta mindenki szeret elfeledkezni a létezéséről, arról meg főleg, hogy elvileg mozifilmként kellene kezelni. Mindaz azonban, amit ez a másfél órás banthaürülék felvezetett, már sokkal árnyaltabb megítélés alá esik. A klónok háborúja animációs sorozat első körben 2008-tól 2013-ig futott a Cartoon Networkön, majd 2014-ben visszatért egy új, rövidebb évaddal a Netflixre, 2020 telén pedig a Disney+-on fejezte be pályafutását egy már rég nem is várt, de annál ütősebb hetedik évaddal, mely egyenesen A Sith-ek bosszúja cselekményébe varrta bele a sorozat szálait.
A széria eljátszott Lucas trilógiájának néhány parlagon heverő koncepciójával, és kiköszörülte a felvezető mozifilm legocsmányabb csorbáit, így például ágyútöltelékekből jellemmel és lelkivilággal felruházott katonákká léptette elő a klónokat, a kezdetben elviselhetetlenül irritáló, bugris Ahsokából pedig komplex, megfontolt karaktert faragott, aki tiszta szívvel olvassa rá a jedik fejére azok dogmatikus és képmutató baromságait. A klónok háborúja, ha teljes egészében nem is, részleteiben mindenképpen érdekes és izgalmas show-vá nőtte ki magát – de épp ez a probléma: hogy csak részleteiben. Senkinek nem merném jó lelkiismerettel ajánlani, hogy álljon csak neki bátran a 133 epizódnak, remekül fog szórakozni. Ahhoz túúúlságosan sok a (legfeljebb!) közepes darab, úgy kell kiválogatni közülük a megtekintésre tényleg érdemes történetszálakat. Mint például az ötödik évad négyrészes fináléját, melynek során elmosódnak a határvonalak az egyértelműen jó és rossz között, Ahsoka pedig kiábrándul a Jedi Rendből (erről annak idején itt áradoztam). Vagy mint a több évadon átívelő, és a már említett sorozatfinálét is meghatározó mandalori szálat.
Utóbbit eleve időszerű felidézni, mert legkésőbb a The Mandalorian első évadának fináléja (a sötétkard/darksaber felbukkanása) óta egyértelmű, hogy A klónok háborújában, valamint az azt 2014-ben váltó Lázadókban végigvezetett sztorit annak minden elemével és karakterével együtt az első élőszereplős Star Wars-sorozatban folytatják tovább. De a mandalori sagát nem csak azért érdemes megnézni, hogy képbe kerülj Din Djarin kalandjainak hátterét illetően, hanem „pusztán” azért is, mert: tényleg jó.
Az egykor harcias Mandalort a pacifista Satine Kryze vezeti az új idők és a béke útján, a bolygó a Köztársaság és a Szeparatisták háborújában teljes semlegességre törekvő világok tucatjainak szószólója. Ez persze nem mindenkinek tetszik: a hagyományokhoz fanatikusan ragaszkodó Halálőrség harcosai (köztük Satine nővére, Bo-Katan Kryze, akinek kezdettől fogva Katee Sackhoff szolgáltatta a hangját) megbuktatnák a kormányt, hogy visszatereljék Mandalort a dicső háborúskodás útjára – mindezt, ki hitte volna, a szeparatisták segítségével igyekeznek elérni, miközben Obi-Wan Kenobi a Köztársaság nevében próbálja megakadályozni a konfliktust (önmagát pedig abban, hogy elragadják a Satine iránti érzései – szerencsére ez utóbbi vonalat nem erőltetik túl).
E konfliktus azonban bonyolultabb zümmögő fénykardoknál és cikázó lézernyaláboknál. Mandalor közigazgatásában mélyen gyökeredzik a korrupció, a társadalomban mélyen gyökeredzenek a harci tradíciók nyomán megkövesedett problémák, a néplélekben mélyen gyökeredzik a tekintélyelvűség és az erő joga. A galaktikus háború kívülről tépi-karistolja ezt az eleve ingatag rendszert, és amikor épp nem a Köztársaság vagy a Szeparatisták próbálják megnyerni az ügyüknek, zavarosban halászó bűnszövetkezetek formálnak jogot rá Darth Maul vezetésével. Nem csoda, hogy Mandalor uralkodóját gyakrabban váltogatják, mint egy banánköztársaság elnökét. A sorozat – természetesen csakis a tipikus, gyerekbarát, jedis-dirrdurros kalandelemek sűrűjében, de mégis – meglepően érett és örökérvényű megállapításokat tesz a hatalom természetéről, a hatalmi vákuumról, az egymással ütköző érdekellentétek kegyetlenségéről, a politika és a háború káoszáról és kiszámíthatatlanságáról, egészen konkrétan arról, hogy az efféle konfliktusok a valóságban jóval problémásabbak, sokrétűbbek és mocskosabbak, mint amilyennek egy Star Wars-mozifilm beállítja őket, amikor választani lehet egy tömegpusztító Halálcsillag vagy egy ártatlanokkal teli bolygó felrobbantása között.
Nem utolsósorban pedig ez a sztori sokkal élénkebb, színesebb képet fest arról, milyen állapotok uralkodnak a háború sújtotta galaxisban – hogy mit gondolnak a szürke politikusok, az egyszerű emberek, a frontvonalon harcoló bakák. A klónok háborúja mindig is akkor volt a legjobb, amikor vette magának a meglepő fáradságot, hogy túlmutasson az egyszerű fekete-fehér mese-világnézeten, és bekukkantson fantáziaország azon kis zugaiba, ahová a valóság vet árnyékot.
A 2014-ben indult Lázadóknak már egy mandalori is van a főszereplői között (Sabine Wren) az ő saját bonyolult mandalori családi/klános múltjával, ehhez képest a sorozat csak két rövid sztorival járult hozzá Mandalor viszontagságos történetéhez. E sztorik végén került a Mandalor fölötti hatalmat jelképező sötétkard Bo-Katanhoz, és valamikor e sztorik után döntött úgy a Birodalom, hogy Mandalor túl nagy fejfájást és kockázatot jelent, úgyhogy inkább leradírozzák a térképről (ld.: „Great Purge”, The Mandalorian). És ez idő tájt került valahogy a sötétkard Bo-Katantól Moff Gideonhoz.
Ennél sokkal izgalmasabb A klónok háborúja négyrészes fináléja (Old Friends Not Forgotten, The Phantom Apprentice, Shattered, Victory and Death). Az első két epizód az addigi mandalori történetszál lezárása: miközben dúl a döntő űrcsata Coruscant fölött Obi-Wan, Anakin, Dooku és Grievous részvételével, az önkéntes száműzetéséből visszatérő Ahsoka a klónok egy lojális egységével, valamint Bo-Katannal és harcosaival Mandalorra utazik, hogy véget vessenek Maul ottani uralmának, és helyreállítsák a békét. Maul „feltámasztása” a sorozattól híven bizarr módon ambivalens húzás volt: egyrészt erőltetett, kínos, fan service baromság, másrészt viszont végül kétségkívül remek dolgokat hoztak ki belőle. Maul a sorozatfináléra már-már megtört és félőrült, mégis (vagy talán éppen ezért) rendkívül veszélyes sith, aki érzi, amint egykori mestere, Palpatine éppen átformálja a galaxist egy olyan grandiózus terv szerint, melybe annak idején őt sem avatta be. Lenyűgözi Palpatine kozmikus sakkjátszmája, ugyanakkor tart is tőle. Irigység, akaratlan csodálat, félelem mardossa, meg persze gyűlölet és bosszúvágy: Obi-Wan iránt, a jedik iránt, egykori mestere és annak új „játékszere”, Anakin iránt. Amikor szenzációs párbajuk előtt Ahsokának beszél Palpatine terveiről, és kéri, hogy csatlakozzon hozzá, az majdnem olyan érzelmi intenzitású, mint Kylo könyörgése Reynek Az utolsó jedikben (Sam Witwer félelmetesen jó a karakter hangjaként).
Az utolsó két epizód a 66-os parancs következményeit taglalja egy köztársasági cirkálón, melynek fedélzetén tartózkodik: Ahsoka, a fogságba ejtett Maul és egy hadseregnyi klónkatona. Eposzi, brutális, körömpusztító és a maga szomorúságában meghökkentően katartikus. Ez a négy rész jobb Sith-ek bosszúja, mint a Sith-ek bosszúja: atmoszférájára teljesen rátelepszik Palpatine elszabadult csillagrombolóként száguldó, rég megállíthatatlan mesterterve, mely elől itt már csak kétségbeesetten futni, menekülni, a világ végére bújni lehet. A sorozat egészéhez képest gyönyörű animáción bolygóra zuhanó hatalmas cirkáló magának a Köztársaságnak a metaforája: darabokra szakadó, lángoló roncsként öleli magához a feledés. A dialógus nélküli, depresszív zenére bejátszott epilógus Vaderről, ahogy később a jeges-havas tájon szenvtelenül megszemléli a cirkáló (a Köztársaság) kihűlt, üszkös fémhulláját? Tökéletesség.
Vonatkozó epizódok:
Star Wars: A klónok háborúja: 2.
évad, 12-14. epizód; 4. évad, 14. epizód; 5. évad, 14-16. epizód; 7. évad,
9-12. epizód
Star Wars: Lázadók: 3. évad, 15.
epizód; 4. évad, 1-2. epizód