A nő sötétben, zuhogó esőben, dühöngő szélben igyekszik hazafelé, egy nagy kúriába, ahol a ház úrnője, a gyengélkedő Mrs. Warren társalkodónőjeként dolgozik. De nem az elemek jelentenek rá fenyegetést. A fák közül titokban egy férfi figyeli, és egyre közelebb óvakodik hozzá. A nő néma. A férfi egy sorozatgyilkos, aki valamilyen testi fogyatékkal vagy mentális problémával élő nők közül szedi áldozatait. Mindketten a helyi fogadóban tartott mozielőadásról jönnek (1906-ot írunk), ahol a nő a filmet élvezte, a gyilkos pedig az ölést. Harmadszor csapott le, az egész kisvárosban tapintható a félelem és a paranoia. A nő biztonságban és gyanútlanul hazaér, de ez még csak a kezdete a rémálomnak.
A Csigalépcső (The Spiral Staircase, 1946) a thrillerjeiről és film noirjairól híres német, de karrierje nagy részében Amerikában dolgozó mesterrendező, Robert Siodmak izgalmas elhajlása a gótikus beütésű pszichohorror felé (itt azért jegyezzük meg, hogy kivette a részét a klasszikus Universal-horrorokból is, igaz, már azok leszállóágában: Dracula fia). A cselekmény az első tíz percet leszámítva végig a szolgálókkal és rokonsággal benépesített, előkelő Warren-kúriában játszódik, főszereplője pedig a már említett társalkodónő, a fiatal Helen, aki elveszve és fenyegetve érzi magát a sötét zugokkal teli házban, kétes szándékú férfiakkal körülvéve. Némasága, mely egy gyerekkori trauma pszichológiai következménye, tovább fokozza kiszolgáltatottságát, és behatárolja a veszélyes szituációkra adott válaszlehetőségeit – a forgatókönyv különösen ügyesen játszik a történetnek ezzel az aspektusával, mind a suspense, mind pedig a karakterrajz terén.
A fentiek alapján a Csigalépcső a Gázláng és A Manderley-ház asszonya édestestvérének tűnhet, és ez nem is áll messze az igazságtól, már csak azért sem, mert a Csigalépcső, különösen az első és az utolsó harmada tükrében, az egyik leghitchcockibb thriller, amit nem Hitchcock rendezett.
Van azonban Siodmak filmjének egy még érdekesebb vetülete: ha abból indulunk ki, hogy a gyilkos védtelen nőket cserkész be, bőrkesztyűt és fekete (eső)kabátot meg kalapot visel, ráadásul több alkalommal is az ő szemszögéből látjuk az eseményeket (amikor a címbeli csigalépcsőn álló Helent figyeli, az egy torz vizualitású rémálom-jelenetnek is beillik), akkor minden túlzás nélkül rányomhatjuk a proto-giallo bélyegét. És mint ilyen, valószínűleg a legkorábbi egyértelműen beazonosítható előfutára az olasz gyilokfilmek jó másfél évtizeddel későbbi hullámának (és bár a giallók egyik legfőbb ismertetőjelévé az erőteljesen stilizált színvilág vált, ne feledjük, hogy „hivatalosan” is egy fekete-fehér filmmel startolt el: The Girl Who Knew Too Much).
Korát meg nem hazudtolva, a Csigalépcső melodrámai, szinte szappanoperás kitérőt tesz a középső harmadában. Az első negyedórában mesterien felvezetett suspense a kispadon várja, hogy a forgatókönyv kibontsa a házban élők karakterét és szövevényes viszonyrendszerüket: Mrs. Warren és ápolónője állandó konfliktusát, Mrs. Warren fia és mostohafia hideg, barátságtalan kapcsolatát, a mostohafiú és a titkárnő szerelmi viszonyát, a házvezetőnő alkoholizmusát. Ezek jellemzően nem csupán színesítik a cselekmény közegét, hanem idővel fontos plot pointokként vagy legalábbis ravaszul elhelyezett red herringekként szolgálnak.
Siodmak le sem tagadhatná, hogy a film noir felől jön: a gyönyörű, fekete-fehér képi világ fényei és árnyékai, a feszültség érdekében maximálisan kihasznált díszletek zegzugai legalább olyan kifejezőek, mint a Helent alakító Dorothy McGuire néma játéka. A rendezés végig makulátlan és magabiztos, de az utolsó negyedórában a suspense Hitchcockot megszégyenítő mesterkurzusává válik. Odakint vihar tombol, eső veri a falakat, szél csapkodja az udvar kapuját, bent kialvó gyertyák és lámpák borítják egyre sűrűbb sötétségbe a házat, bármelyik sarokban ott rejtőzködhet a gyilkos, a csigalépcső potenciális halálcsapda, a pincében gonosz dolgok történnek, és Helen egyetlen szövetségese egy magatehetetlen, ágyhoz kötött öregasszony.
A Csigalépcső pusztán önmagában nézve, csúcsra járatott thrillerként/pszichohorrorként is figyelemre méltó teljesítmény, de ráadásul egyfajta műfajtörténeti kuriózum is: ott ólálkodnak benne a gótikus/kísértetházas horror hagyományai, a klasszikus, hitchcocki suspense thriller jellegzetességei, ugyanakkor már bátran és stílusosan belengeti a giallók és slasherek jóval későbbi éráját is. Kiemelkedő darabja ez egy eleve nagyszerű életműnek, melyet korántsem dicsérnek eleget.
