Ennek a náci Németországról szóló történetnek a vidám, szabadgondolkodású lány, Irminia a főszereplője. Irmina, aki nem volt hős. Irmina, aki nem volt bátor. Irmina, aki csak élte az életét, ahogy az adott körülmények között tudta. Való igaz: talán nem a legjobban.
A saját történetünkben mindannyian hősök vagyunk. Szeretnénk hinni, hogy mindig, mindenkor helyesen, erkölcsösen cselekednénk, és hogy rendkívüli körülmények között is megállnánk a helyünket – hogy kiállnánk az elesettekért, megvédenének az ártatlanokat, meggátolnánk az erőszakot, megakadályoznánk a gyilkosságot, berohannánk az égő házba, hogy kimentsük a magatehetetlen áldozatot. Ezt várja tőlünk a társadalom, és ezt plántálja belénk nem csak sok évtizednyi popkultúra, hanem az emberiség ősidőkbe visszanyúló, példázatokkal okító, világ- és embermagyarázó mondakörei is. A realitás azonban szürkébb saját színes, idealista önképünknél: legtöbben csupán azok vagyunk, akik tehetetlenül bámulják a tragédiát, vagy zavartan, szégyenkezve fordítják el fejüket az atrocitás láttán.
A popkultúra egyik legmaradandóbb és leginspirálóbb üzenete, hogy akár egyetlen, látszólag jelentéktelen ember is képes fordítani a történelem kerekén – az eposzi sci-fik és fantasyk kiválasztott-toposzától a disztopikus YA-történetek lázadó fiataljaiig. A közkincsként elfogadott, lelket simogató narratíva szerint, ha valami baj van a világban, előbb-utóbb felüti a fejét egy lángoló szívű, idealista hős, aki pallosával határvonalat hasít a földbe, és azt mondja, eddig, és ne tovább! Egyrészt azonban az ilyen hősök a valóságban hajlamosak tragikus véget érni (lásd Sophie Scholl esetét), másrészt pedig minden ilyen hősre jut egymillió szürke egér, aki minden heroizmus nélkül, egyszerűen csak tengődik a maga kis nyomorúságos életében, bármilyenek legyenek is az aktuális történelmi körülmények. Mert ugye mind a saját történetünk hősei vagyunk, így aztán, ahogyan Dr. Alexander Korb történész írja az Irmina utószavában, életünk jelentős privát eseményeit nagyobb súllyal mérjük, mint a szerelmek, családalapítások, munkahelyek, szakmai előrelépések hátteréül szolgáló történelmi fordulópontokat.
Ahogy az évtizedek során Németország fiatalabb generációi szembesültek a náci rezsim rémtetteivel, egyre több heves vita alakult ki a Hitler-éra alatti átlagemberek szerepéről. Pontosan mennyit tudtak a nácik atrocitásairól, mennyire ítélték el azokat, mennyire húztak hasznot belőlük, mennyire tekinthetők bűnrészesnek, ha másért is nem is, hát némaságukért, tétlenségükért, az égető kérdések feltételének elmulasztásáért? A müncheni Barbara Yelin ezeket a témákat feszegeti Irmina című mesterművében, közel háromszáz oldalas, gyönyörű és felkavaró graphic noveljében. Fő- és címszereplőjét saját nagyanyjáról mintázta, Yelin ugyanis egy nap megtalálta a nő régi naplóit és leveleit: a kordokumentumokból kirajzolódott előtte egy olyan ember portréja, aki bátran fordult szembe a hagyományokkal, hogy szabad és önálló életet éljen, később mégis önként, minimális lázadás, sőt elégedetlenkedés nélkül vált a fasiszta diktatúra átlagpolgárává. Nem véres szájú nácivá és nem is felháborodott lázadóvá – csak egyikévé a millióknak, akik szimplán elfogadták a rendszert annak, ami. Ahogy Irmina, aki nem volt bátor, mondja, vagy másképp fogalmazva, ahogy Irmina, aki nem volt bátor, védekezik: „Ez csak politika! Az átlagembernek semmi köze hozzá.”
Yelin csak kérdez és ábrázol, nem válaszol, és nem elemez, az ítélkezést pedig végképp az olvasóra bízza, aki azon kapja magát, hogy nehezére esik lesújtani a bírói kalapáccsal. Áldozat Irmina, vagy bűnrészes? Csak ártatlanul magával sodorja a rezsim propagandagépezete, a tiszta, fényes jövő ígérete, a német tökéletesség hívogató illúziója, vagy számító opportunizmussal élősködik mások szenvedésén? Tény, hogy a zsidók „eltűnésének” haszonélvezője lesz, és tény, hogy egy SS-mérnökhöz megy feleségül – ugyanakkor egy-egy harsány, nyugtalanító, az élet hétköznapi rendjét is felforgató eseményt (például: Kristallnacht) leszámítva könnyű nem tudomást venni arról, ahogy az ország egyre mélyebbre süllyed a gyűlölet bugyraiba. A propaganda segít. A politika pedig, ugye, csak politika – „Az átlagembernek semmi köze hozzá.”
Irmina messze van a vakbuzgóságtól: nem hajlandó áldozatokat hozni a náci álomért, inkább az érdekli, a rezsim milyen társadalmi és szakmai előmeneteleket biztosíthat az ő számára – ami összhangban van a képregény első, londoni fejezetével, melyben Irmina, évekkel a háború előtt, a függetlenedés, a társadalmi megerősödés és érvényesülés lehetőségét keresi a határokon túl. Tragikus történelmi irónia, ahogy az emancipációs törekvések becsatornázódnak egy erősen patriarchális, vagy akár egyenesen nőgyűlölő diktatúrába, mely paradox módon (köszönhetően annak, hogy a férfiak a frontokon harcolnak és hullanak) komoly lehetőségeket biztosít a nők számára, nem kis részt egykori zsidó állások újraosztásával és kisebb elnyomó/hatalmi pozíciók kiutalásával.
Yelin karakterábrázolása olyan érett és kifinomult, cselekménygördítése olyan óvatos és visszafogott, hogy a kötet második felében szinte hirtelen kapjuk magunkat a kényelmetlen felismerésen: ez az Irmina már nem az a lány, akit a londoni fejezetben megismertünk, és aki beleszeretett egy barbadosi fekete diákba, miután kívülállókként rokonlelkeket láttak egymásban. Hol viszolygással, hol szimpátiával eltelve tekintünk rá. Nehéz mellette állnunk, amikor végigrángatja fiát a hullákkal teli romos utcákon, és azt mondja neki: „Csak tégy úgy, ahogy én, és ne nézz oda.” És mégis, nehéz elfordulnunk tőle, amikor világossá válik, hogy ezt az egykor vidám és szabadgondolkodású nőt lassan, fokozatosan felőrölte a borzalmas közeg. Ott áll megtörten, és képtelenség megállapítani, hogy mikor tört meg, mert nincs egyetlen nagy, drámai vízválasztó-pillanat, csak lassú elolvadás-beolvadás van, egy jellegtelen folyamat, mely általa és általunk is észrevétlenül megy végbe.
Az Irmina csendes, melankolikus hangvételű mű, mely teljességgel nélkülözi a megrázó, hatásvadász fordulópontokat, és mely a londoni fejezet alapján még egy érzékkel és mértékkel elmesélt felnőtté válás/első szerelem történetének tűnik. Ennek ágyaz meg a lágy pasztellszínekkel operáló, időnként pedig impresszionista hatásokkal kacérkodó képi világ is, melynek szürkeségét a londoni fejezetben kék (víz, Irmina sálja), a berlini fejezetben vörös (önkényuralmi jelképek, természetesen), a barbadosi fejezetben pedig zöld (természet) egészíti ki. És bár témája nagyjából 100 oldalt követően drasztikusan megváltozik, hangvétele soha: Yelin az egyéni álmok és ideológiák, majd pedig az önámító énképek elkopása, a történelmi atrocitások halmozódása során is megőrzi a sztori kellemes melegségét, már-már gyermeki ártatlanság-érzetét, mintha ragaszkodna egy olyan atmoszférához, melyet az egyre kiábrándultabb képek és sorsok pedig már egyáltalán nem támogatnak. Ez a mesteri kontrasztolás az utolsó, barbadosi fejezetben érik be igazán, amikor is Irmina évtizedek után újra találkozik egykori, londoni szerelmével, és kénytelen számot vetni önmagával, valamint mindazzal, amivé válhatott volna. Ha egy kicsit bátrabb.
De Irmina nem volt bátor. Irmina nem volt hős. Irmina csak élte az életét, ahogy az adott körülmények között tudta. Való igaz: talán nem a legjobban. De ki veti rá az első követ?
