SPOILEREK!
Visszagondolva, a 15. fejezet (The Believer) határozza meg a legjobban a viszonyomat a The Mandalorianhoz. A kivételesen nem Favreau vagy Filoni, hanem Rick Famuyiwa által írt és rendezett epizód egy roppant egyszerű sztorit mesél el (hőseinknek meg kell szerezniük ellenségük és az elrabolt Baby Yoda koordinátáját egy birodalmi finomítóból) sok lődözéssel, robbanással és üldözéssel, de tökéletes kivitelezéssel, látványos és izgalmas akcióval, mi több, értékelhető karakterfejlődéssel (Mayfeld), a meseszerű jó-rossz felállás relativizálásával és meglepően feszült pillanatokkal (kantinjelenet). Ami talán még fontosabb: ez az epizód teljes egészében, megingathatatlan határozottsággal áll a saját lábán, tudja, mit akar, hogyan akarja, és eszébe se jut a Star Wars-mitológia jól bejáratott/elkoptatott mankóira támaszkodni. Nemhogy Ahsoka és Luke nincs benne, de még csak Baby Yoda sem (na jó, Boba Fett azért igen). Fasza, minden egyébtől függetlenül élvezető, magas oktánszámú űrkaland.
Ezt ugye azért fontos kiemelni, mert a The Mandalorian egyébként mást sem csinál, csak a Star Wars-mitológia jól bejáratott/elkoptatott mankóira támaszkodik. De ne rohanjunk ennyire előre, vagy mondhatnám úgyis: inkább ne a finnyáskodással kezdjük (késő…?).
Már csak azért se, mert kár is lenne tagadnom, hogy abszolút élveztem a második évadot. Minden szempontból összeszedettebb, kiforrottabb, átgondoltabb, minőségibb, mint az első (amellyel szintén viszonylag jól elvoltam). Tavaly a kritikus hangok többsége amiatt panaszkodott, hogy a sorozat túl epizodikus, tele van „töltelékrészekkel”, melyek csak az időt húzzák, és egy jottányit sem mozdítják elő a főszálat, a címszereplő és Baby Yoda odüsszeiáját. Most ne menjünk bele abba, hogy ez önmagában mennyire probléma (annyira elkényelmesedtünk a high conceptet nem mellesleg sokszor túlnyújtó, túltoló, vagyis a saját gyermekbetegségeivel éppúgy küszködő peak TV-től, hogy a klasszikus történetmesélési formulára már alapból fintorgunk?), mindenesetre a második évad kiküszöbölte: az első pár epizód után fénysebességgel lódul neki a sztori, és meg sem áll a lezárásig (?). De már az az első pár epizód (például a faltól falig westernhangulatú, krayt sárkányos-buckalakós finomság Timothy Olyphanttal, vagy a horrorisztikus jégpókos csörte) is köröket ver az előző évad hasonló próbálkozásaira.
Amit még mindenképpen, sőt talán elsősorban a The Mandalorian javára kell írni, az az, hogy működik benne az egésznek keretet és szívet-lelket adó központi kapcsolat, a címszereplő és Baby Yoda közti kötelék. Az amúgy végig roppant egyszerű eszközökkel (de általában ügyesen) kufárkodó sorozat kevés kifinomult megoldásainak egyike, hogy nem hangsúlyozza ki dialógusokkal és monológokkal ennek a köteléknek az érzelmi és karakteralapját – természetesnek veszi, hogy a néző Mando, vagyis Din Djarin siránkozása nélkül is tudja, szintén elveszett, árva gyerekként könnyen azonosul Baby Yoda, vagyis Grogu sorsával. A Baby Yoda-termékeket veszettül összevásárló fél világgal ellentétben Mando motivációja jóval mélyebben húzódik annál, hogy: jajdecuki. Vagyis ezért a minden mást is fontos kontextusba helyező emocionális töltetért (mely a két karakter búcsájában és Mando sisaklevételében csúcsosodik ki a 16. fejezetben) tisztességgel megdolgozik a sorozat.
Ámdeazonban. Sok másért meg nem.
Emlékszünk még, hogy minek indult a The Mandalorian? Hogy mi volt az ígéret? Az, hogy végre elkanyarodunk egy kicsit a jediktől, a Skywalkerektől, a Tatooine-tól, a Birodalomtól. Az, hogy egyfajta határvidéki űrwesternt kapunk egy badass fejvadásszal, és mélyebb bepillantást nyerünk a galaxis alvilágának a Jó és a Rossz közti szürkezónában mozgó életébe. És hogy mi valósult meg mindebből a (most már világos: csupán látszólagos, sőt egyenesen megtévesztő) koncepcióból? A nagy büdös semmi. Mire kettőt pislogtunk, Favreau és Filoni, a sorozat fejesei becsatornázták a The Mandaloriant a Star Wars főmitológiájába, és annak egy mellékszálává sorvasztották. A badass Mandóról gyorsan kiderült, hogy aranyszíve van, és egy-két mérsékelten durvább megmozdulásától eltekintve legfeljebb a megjelenésében karcosabb egy makulátlan átlaghősnél (már előre félek tőle, hogyan lesz családbarát jótétlélek Bobából a jövő decemberben érkező saját sorozatában). Tízszer jártunk a Tatooine-on, megint a Birodalom az ellenség, megint minden a jedik körül forog, megint itt van Boba, Ahsoka, Luke, Bo-Katan – az igazán eredeti elem nagyon kevés, ha valamit nem a klasszikus filmekből emeltek át, akkor jellemzően az animációs sorozatokból vagy a Lucasfilm felvásárlása után rögtön eltiport EU-ból.
Ami bő egy évvel ezelőtt valami eredetinek, frissítően új
iránynak indult, arról két évad után egyértelműen kiderült, hogy sűrített fan
service. A legjobb példa: a kritikus pillanatban felbukkan Luke, hogy
semlegesítse a főszereplőkre jelentett legnagyobb, több epizódon át gondosan
épített fenyegetést (ez külön megérne pár bekezdést, főleg, hogy hőseink minden
más ellenségen – jellemzően a rohamosztagosokon – úgy mennek át, mint kés a
vajon, minimális kihívás és feszültség nélkül), és rendezzen egy eposzi,
katartikus kaszabolást. Ami azonban kizárólag azért katartikus, mert Luke-ról
van szó – nem azért, mert a sorozat dramaturgiai szinten megdolgozott érte, nem
azért, mert bármit hozzátesz akár az ő, akár a többiek karakteréhez, nem azért,
mert bármit is jelent. Olyan, mint
Han halála Az ébredő Erőben: a hatáskeltő eszköz nem a jó forgatókönyv, hanem az
ikonikus szereplő puszta felhasználása kihasználása. Sok rajongó
csalódott abban, ahogy Rian Johnson kezelte a karaktert Az utolsó Jedikben?
Most kapnak egy Vader Zsivány Egyes-beli mészárlásához hasonló überfaszagányosságot
(és még csak azt sem mondom, hogy vizuálisan nem elegáns a párhuzam a füstbe
burkolózó alakkal és a vörösen/zölden világító fénykarddal – apa és fia),
jöhetnek is a reakcióvideók, amelyekben a rajongók magukat a kanapéról levetve sikongnak
orgazmusközeli állapotban.
Tényleg ez kell? Úgy látszik, igen, hiszen a rajongók, sőt a kritikusok körében is mintha az lenne a konszenzus, hogy a The Mandalorian nem csak nagyszerű, de egyenesen: megmentette a Star Warst.
De ha tényleg ez a konszenzus, akkor ideje leszámolni bizonyos illúziókkal (és önáltatásokkal). Nem, nem akarunk újat. Nem akarunk mást. A régit akarjuk, pontosan úgy, ahogy megszerettük, pontosan úgy, ahogy megszoktuk, újra és újra és újra, a végtelenségig. Ugyanazokat a karaktereket (változatlan formában), ugyanazokat a helyszíneket, ugyanazokat a toposzokat. Igenis a fan service-t akarjuk! Sokkal inkább akarunk vagány akciójeleneteket, mint kidolgozott karakteríveket. Instant pay-offot, kielégülést akarunk, az odáig vezető út, az előjáték elhagyható. Ahsokát akarjuk, ahogy Thrawn nevével dobálózik, az annak idején méltatlan körülmények közt elveszejtett Boba Fettet akarjuk, ahogy egymaga eltöröl egy félszakasznyi rohamosztagost, Luke-ot akarjuk, ahogy higgadtan kaszálja az ellenséget, és épp csak egy pillanatra villan fel benne a sötét oldal (a dark trooper Erővel való összeroppantása), az is csak azért, hogy még vagányabb legyen az egész. (Lábjegyzet: a sorozat egyetlen igazán újszerű eleme továbbra is Ludwig Göransson fantasztikus score-ja, mely nem kicsit színesíti a Star Wars zenei palettáját.)
Mindebben talán az is közrejátszik, hogy van egy alapvető ellentmondás abban, aminek a Star Wars eredetileg készült, és abban, amivé kinőtte magát. Lucas a hollywoodi aranykor filmszériáiból indult ki, olyasféle űrmatinénak képzelte el a Star Warst, mint a 30-as évekbeli Flash Gordon (eredetileg konkrétan Flash Gordon-filmet akart csinálni, csak nem sikerült rátennie a kezét a jogokra). A gigászi siker hatására azonban kinyílt az univerzum, óriási franchise és üzlet lett belőle, minden létező médiumba elágazott, és egyfajta modern mitológiává dagadt. Ezt a kettőt nehéz összeegyeztetni, márpedig a The Mandalorian pont ezzel próbálkozott: visszahozni a kalandozós űrmatiné-jelleget, háttérben egy egyre erősödő, egyre inkább előtérbe tolakodó mitológiai vonallal. A sorozat példáján jól látható, hogy a rajongókat már nem érdekli ez a matinéjelleg, ez az egyszerűbb, de egyben felszabadultabb történetmesélés. A mitológiát akarják. Egyenesen a vénájukba.
És ez sajnos tragikusan beszűkíti a lehetőségeket. Hiába van gigászi, konkrétan végtelen potenciál a Star Wars-univerzumban, ha az alkotók (legalábbis mozgóképen) bő negyven éve képtelenek elszakadni annak egy szűk szeletétől. Mostanra hivatalosan is lezárult a Skywalker-saga – és mégis még mindig a Skywalker-sagát nézzük. Ráadásul az utóbbi hetek bejelentései alapján nem úgy tűnik, hogy ez változni fog. És ha kicsit cinikus akarok lenni, akkor azt is hozzáteszem, hogy a The Mandalorian, legyen bármilyen élvezetes, egy sorozat-tenyésztő, egy spin-off-gyár. Jelen állás szerint három új széria ágazik majd el belőle, az Ahsoka, a The Rangers of the New Republic és a The Book of Boba Fett (bár lehet, hogy utóbbi nem külön sorozat lesz, hanem az antológiaformátumra váltó The Mandalorian harmadik évada…). Az egyetlen reménysugár valami újra, másra, eredetire (amit, mint fent már tisztáztuk, valójában nem is nagyon akarnak a rajongók) a Baljós árnyak előtt 200 évvel játszódó, High Republic-féle The Acolyte, de őszintén? Nincsenek illúzióim.