Santa Claus, Sinterklaas, Joulupukki - ahány ország, annyi fajta mutációja akad a Szent Miklós mondakörnek, amelyet manapság egy jó adagnyi Amerikából importált cukormázzal is rendszerint nyakon öntenek. A karácsonyi horror egyik altípusa, a “mikuláshorror” pont ezt a mézes-mázos és gyermekbarát Mikulás-képet igyekszik kifingatni a fekete humor fegyvertárával, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A idén tizedik születésnapját ünneplő Rare Exports talán a leginkább említésre méltó az összes közül, és korántsem csak azért, mert Télapó-ügyben a lehető legautentikusabb helyről, Finnországból származik.
Advent havában járunk, Lappföldön, ahol egy kísérleti robbantásokat végző amerikai cég keseríti meg a környékbeli rénszarvastenyésztők életét. Ráadásul a helyi szarvasállományt hirtelen kiírtja egy titokzatos fenevad. A kis Pietari úgy sejti, hogy a kulcs a megfejtéshez nem más, mint a Télapó, aki korántsem az az altruista öreg bácsi, aki gyerekeket ajándékoz meg, hanem inkább egy olyan rosszindulatú életforma, amely elfogyasztja őket.
Az antiszociális nagyvállalattól kezdve a feloldásra váró apa-fiú konfliktusig minden olyan klisé benne foglaltatik a Rare Exportsban, amelyet a hasonszőrű amerikai filmek százaiban is megtalálhatunk, azonban Jalman Helander író-rendező a megszokott összetevőkből egészen másfajta fűszerezéssel főzött finom ünnepi fogást. Egyrészt ott a zord lapp vidék, ahol bizony keményebb és szűkszavúbb emberek élnek, mint a basic álomgyári kisvárosokban. Itt a lehető legtermészetesebb dolog előbb vadászpuskát adni egy gyerek kezébe, mint mobiltelefont. Másrészről a begőzölt nagyszakállú ezúttal nem pusztán egy morbid vicc, hiszen mint azt tudjuk, az európai kultúrkörben a Mikulás-napnak, illetve a karácsonynak az ajándékozás mellett a büntetés is szerves része, ld. a közép-európai Krampuszt vagy Jólakötturint, a gyermekevő izlandi óriásmacskát, de még Joulupukki pogány őse is előszeretettel rémisztgette a kicsiket a finn hagyomány szerint, amelyből jelen filmünk táplálkozik.
Ha már a Krampuszt emlegettem, elsőre úgy tűnhet, mintha a nagy sikerű hollywoodi horrorvígjáték inverzét látnánk, amelyben nem az öreg kontinensről érkező rémség akarja elrontani az ünnepet, hanem az amerikai üzletemberek einstandolnák a Mikulást. A Rare Exports azonban szatíraként is remekül működik, mivel ténylegesen reflektál arra a szellemi export-importra, kevésbé polkorrekt nevén kultúrgyarmatosításra, ahogyan az amerikai popkultúra, na meg főleg a jó öreg kapitalizmus a maga képére formálja az európai (és persze az Európán kívüli) népek folklórját. A befejezés ironikus választ kínál eme jelenségre azzal, hogy megfordítja a folyamatot, látszólag táplálva, de istenigazából inkább kifigurázva a finn nemzeti büszkeséget (is).
Hogy karácsonyi horrorként ténylegesen működik-e a Rare Exports? Hát nem igazán, ugyanis nem szolgál igazán ijesztő pillanatokkal, és gore-ban is szegényes, de talán nem is a műfajnak való megfelelés volt az alkotók szándéka, hanem egy olyan dark fantasy komédia tető alá hozása, amely egyszersmind fityiszt is mutat a tudatiparnak.