A második Wonder Woman-film olyan pozitív, optimista, reménykeltő és életigenlő, hogy az ember azt hinné, nem is a globális szinten traumatikus 2020 előtt írták és forgatták, hanem direkt arra válaszul. Üzenetét, szemléletmódját, humanizmusát, hangvételét tekintve valószínűleg a legtisztaszívűbb szuperhősfilm Richard Donner mindent megalapozó-meghatározó 1978-as Supermanje óta. A párhuzam persze nem véletlen, Kal-El és Diana eleve nagyon hasonló értékeket őszintén és romlatlanul jelképező karakterek.
A Wonder Woman 1984 ennek megfelelően egy két és fél órás „minden rendben lesz” elixír egyenesen a vénába.
Apropó, két és fél órás… tehát igen, nyilván túl hosszú, túl felfújt, túl szabálytalan és esetlen, és egymást érik benne a kisebb-nagyobb dramaturgiai és technikai problémák (a CGI néha egyenesen botrány), ami már csak azért sem meglepő, mert ez úgy általában véve elmondható az utóbbi évek/évtizedek legtöbb (nem csak szuperhősfilmjéről, hanem) blockbusteréről. Egyvalami azonban határozottan megkülönbözteti utóbbiaktól: az érzelmi megalománia. Amíg a legtöbb hollywoodi gigamozi várospusztítós trükkorgiával rohanja le a nézőt, addig Patty Jenkins író-rendező meglepően kevés akcióval operál (ráadásul azok sem túl emlékezetesek, egyedül az egyiptomi konvojcsörte emelkedik ki az átlagból), és inkább a karakterekre meg az üzenetre helyezi a hangsúlyt.
Az érzelmi megalománia kifejezés persze nem véletlen: Jenkins ezt az üzenet- és karakterközpontúságot semmivel sem csinálja kifinomultabban, mint kollégái a látványpornót. A WW 1984 emocionális szőnyegbombázását, témáinak tárgyalását (a múlt elengedése, az igazán fontos dolgok felismerése, az áldozathozatal szükségessége, a szeretet és együttérzés mindenek felettisége) akár erőltetettnek, együgyűnek és giccsesnek is lehet nevezni. Vagy legalábbis lehetne, ha nem járná át a teljes játékidőt a könnyed, szinte légies hangvétel, mely a finom humorral és a cselekményen, valamint a szerepben ismét ragyogó Gal Gadot hangsúlyosan fizikai (széles gesztusukon és mimikán alapuló) játékán is átsütő, sosem lankadó (szuper)humanizmussal együtt szépen lecsiszolja a durva éleket.
Az élvezhetőséghez nagyban hozzájárul Kristen Wiig hitelesen és fájdalmasan elveszett Barbarája (még ha átalakulásának végpontja nem is válik a film büszkeségére), Pedro Pascal harsány, de mélyen emberi, láthatóan súlyos külső-belső problémákkal gyötrődő főgonosza, valamint igen, még az utóbbi évtizedben unásig nyúzott 80-as évek-nosztalgia is, mely itt inkább az átfogóan pozitív és kellemesen over-the-top hangulatról szól, semmint utalások és kikacsintások garmadájáról.
És amikor a főhős meghozza azt a bizonyos döntést, és futva, ugorva, villámot lasszózva veti bele magát a fináléba Hans Zimmer könnyfacsarásra tökéletesített zenéjére, az legalább akkora pillanat, mint az első részbeli kisétálás a lövészárkok közötti senkiföldjére. Lehetne a Wonder Woman 1984 sokkal jobb, átgondoltabb, áramvonalasabb, bár az lenne, de ennek az évnek a végére ebben a formájában is úgy kellett, mint egy falat kenyér.