A férfi csak egy sört akar a hűtőből az éjszaka közepén – pisztolya a nadrágjában, bármikor kész ölni –, de a nő dugni akar. A férfi bedühödik, de úgy látszik, a punci elől nincs menekvés. Hát jó. „De akkor úgy csináljuk, ahogy én akarom”, mondja a férfi, majd megpördíti a nőt, letépi róla a ruháját, belenyomja a fejét a kampóról lógó, felvágott disznótetem beleibe, és dühödten pakolni kezdi hátulról. Fájdalmas és tiltakozó üvöltések, agresszív közösülés – pontosabban ez már nemi erőszak, mondhatnánk, de a nő sem sokkal kevésbé elbaszott a férfinél, és sikolyai kéjessé válnak. Hölgyeim és uraim: íme az úgynevezett főhős és az úgynevezett szerelme.
És csak hogy mindenki értse, ez még a Cry of a Prostitute (Quelli che contano, 1974) visszafogottabb jelenetei közé tartozik. A nyitányban rögtön megkínálnak minket egy lefejezéssel és egy halott gyerek felboncolásával. Isten Sátán hozott minden idők alighanem legmocskosabb és legbetegebb poliziescójában.
Andrea Bianchi később aljas horrorokkal (Burial Ground) és sikamlós vígjátékokkal, pornóba hajló szexploitatinökkel híresült el, amin ezt az első filmjét látva felesleges is volna csodálkozni. Perverz vágyak, szado-mazo játékok, erőszakos szex, groteszk végletekig vitt brutalitás úthengerrel kilapított hullákkal és fejet szétvágó körfűrészekkel, mindez egymással rivalizáló szicíliai maffiacsaládok velejéig romlott közegében, fényévekre mindenféle tisztes jó ízléstől. Akinek van hozzá gyomra, mind a tíz ujját megnyalja utána.
A Cry of a Prostitute Hammett Véres aratásának egy újabb filmes értelmezése a Yojimbo és az Egy maréknyi dollárért után: Tony Aniantét (Henry fucking Silva), a rezzenéstelen arcú, kíméletlen végrehajtót azért küldik egy szicíliai városkába, hogy kiderítse, a két ottani alvilági família közül melyik csempész drogot gyerekek holttestében. Merthogy ez a gyakorlat még a maffia szemében is túlságosan ízléstelen („na persze”, mordul fel gyanakvó énünk már akkor, és mint később kiderül, nem is alaptalanul – ez itt nem a Keresztapa, ahol a bűnszövetkezet nemességre és erkölcsökre épül). Tony nekiáll kijátszani egymás ellen a két bandát, közben bántalmazó szexkapcsolatba kerül az egyik családfő exprosti feleségével, Margie-val (Barbara Bouchet), és egyre nyilvánvalóbb, hogy küldetése mögött mélyen személyes indítékok is húzódnak.
Silva eleve az egész filmtörténet egyik legkarizmatikusabb brutális vadállata, itt pedig csúcsformában van. Csupa nyers erő és eltéríthetetlen, félelmetes céltudatosság. Arca gránit, tekintete jéghideg tűz. Amikor szándékosan megfontolt lassúsággal feléd fordítja a fejét, tudod, hogy rábasztál. Ha szerencséd van, még épp lesz időd keresztet vetni – nem mintha számítana, mindenképpen a pokolba tartasz. Bouchet a felszínen csupán a férfiak szexjátékszere (férje nem bánja, hogy félrekefél, ha utána megosztja vele a szaftos részleteket), karakterének kihívó romlottságában azonban mély önutálat lüktet, melyet alkoholizmussal gondoz. Nyilvánvalóan szar élete volt, és kétségbeesetten, két kézzel kapaszkodik Tonyba, mintha ez a gyilkos, érzéketlen barbár megmenthetné őt, csak mert külső pusztító erőként érkezik rég reménytelenné vált közegébe. De ahogy Tony áldozatai vagy akár maga Tony, ő is egyértelműen a pokolba tart.
Ha eddig nem lett volna világos, a Cry of a Prostitute-ban nincsenek jófiúk. Tisztességnek, emberi jóakaratnak vagy akár rendőrségnek írmagját sem találni a mocskos atrocitásokkal, ronda halálnemekkel faltól-falig kitömött másfél órás játékidőben – bár akad egy Rómeó és Júlia-jellegű szerelmi szál, de csak azért, hogy semmi kétségünk ne legyen felőle: a kósza ártatlanságot azonnal bedarálják. Bianchi tomboló exploitationjének vérmocskos felszíne alól azért így is fel-felüti a fejét a maffiaéletmód, a családi vérbosszúk pusztító körforgása, a tort ülő becstelenség száraz kritikája; már a helyi pap is csak félszívvel próbál bárkit jó útra téríteni, miközben lemondó sóhajtozással adózik a purgatóriumi körülményeknek.
A Cry of a Prostitute veszett erőszakossága könnyedén fulladhatna öncélúságba és unalomba, de legalább két tényező megmenti ettől, stílust, sőt megkockáztatom: eleganciát kölcsönöz neki. Az egyik tényező Silva tekintélyt és méltóságot parancsoló, kőkemény jelenléte, a másik pedig az erősen (spagetti)westernes áthallások. Van szekér elleni támadás, nagybirtokon zajló leszámolás, kocsmai bunyó – egyes beállítások (pl. a finálé kezdete) láttán minden westernrajongó gyermeki lelkesedéssel gúvad a képernyőre, a Tony múltjába (és motivációjába) bepillantó flashbackek pedig Sante Maria Romitelli erősen Morricone-szerű, kiváló zenéjével és Tony ölést előrevetítő füttymelódiájával Lee Van Cleef zenés zsebórával bosszút kereső karakterét idézik a Pár dollárral többért-ből.
Avagy: gyere a korszakhoz képest is megdöbbentően gonosz, aljas, mocskos, perverz cselekményért, aztán maradj Silva karizmájáért meg a csodálatosan italowesternes hangulatért. Verhetetlen kombináció.