1973-ra a blaxploitation teljes svungban volt. Két évvel korábban a Shaft már letarolta a fél világot, a fekete filmesek pedig gyorsan rávetették tekintetüket a hagyományos gettókrimin/akción túli műfajokra is. 1972-ben a Draculát etnikai csavarral és a rabszolgatartás témájával felöntő, ó, mily frappáns című Blacula az év egyik legnagyobb durranása lett, és megnyitotta az utat a független fekete filmesek előtt a horror birodalmába (lásd még az 1974-es, Ördögűző-féle Abbyt és a voodoo-tematikájú Sugar Hillt). Lelkes, de zöldfülű producerek rongyos 350 ezer dollárt nyomtak a színpadi világból érkező Bill Gunn kezébe, hogy forgasson nekik egy szaftos, könnyen eladható néger-vámpírhorrort kellő mennyiségű vérrel és cicivel. Gunn azt mondta, hogyne, majd magasról szart az exploitationös elvárásokra, és csinált inkább egy mélyen szerzői, furcsán nyugtalanító és éteri, álomszerű kísérleti filmet, amelyet még most, közel ötven év távlatából is nehéz hová tenni.
Az ősi, vérivó afrikai Myrthia-törzset tanulmányozó Hess Green antpropológust (Duane Jones egyetlen főszerepe Az élőhalottak éjszakáján kívül) ledöfi zavart elméjű asszisztense (maga Gunn) egy elátkozott tőrrel. Hessnek halottnak kellene lennie, ehelyett arra eszmél, hogy öngyilkosságot elkövető asszisztense vérét nyalogatja a padlóról. Halhatatlanná válik, a vér iránti szomjúsága pedig olthatatlan – először „tisztességes” úton igyekszik táplálni magát, de aztán jönnek az emberi áldozatok. Végül csatlakozik hozzá halott asszisztensének felesége, Ganja, akivel egymásba szeretnek, és idővel összeházasodnak. Hess megosztja vele a halhatatlanságot, amíg azonban Ganja keblére öleli új életét, Hess egyre inkább belefárad abba.
De semmilyen tartalomismertetés nem készít fel a Ganja & Hessre. Gunn cselekményvezetése esetleges, darabos és elnyújtott, láthatóan nem foglalkoztatják a történetmesélés hagyományos szabályai és elvárásai, megy a saját feje után – a film elején felbukkanó prédikátor szála például teljesen kilóg a sztoriból, jelenléte csak a legvégén nyer nagyjábóli értelmet. És ez még csak a szerkezet, a narratíva furcsasága, a szerkezetet és a narratívát azonban eleve teljesen felülírja a szinte nem e világi atmoszféra. A Ganja & Hess meditatív monológokkal, lassú, szürreális képekkel és bizarr, andalító zenével hidalja át az erotika és az erőszak kirobbanásai közti eseménytelenség hosszú-hosszú perceit. Túlzás nélkül nincs semmi a korszak amerikai filmgyártásában, amihez hasonlítani lehetne – a legközelebbi analógiáért Jean Rollin szintén álomszerű, 1970-es évek eleji francia vámpírfilmjeihez kell nyúlni.
A Ganja & Hess lírai gótika, melyben a vámpírizmus (nem mintha a vámpír szó valaha is elhangzana, vagy mintha a vámpírmítosz tradicionális elemei – a feszületet leszámítva – akár említés szintjén megjelennének) leginkább a drogfüggőség metaforája, noha a film szimbólumai ennél az egyszerű megfejtésnél jóval messzebbre mutatnak. Hess, ellentétben a blaxploitation tipikus alakjaival, vagyonos és intellektuális figura: egy kúriában él, sofőrök és komornyikok gondoskodnak róla, és amikor átadja magát a vér csábításának, a társadalom peremvidékén élőkön, striciken és kurvákon (vagyis a blaxploitation tipikus alakjain) lakmározik. A vámpírizmus ugyanakkor szervesen kötődik a fekete nép ősi, afrikai hagyományaihoz, a szex és a vágy témájába így vastagon belekeveredik a vallás is: a vámpurizmus megtagadása, majd elfogadása (majd pedig újbóli megtagadása) egyben a gyökerek megtagadása és elfogadása, mélyre nyúló identitásválság, a modern fekete férfi belső konfliktusa, a rassz kollektív múltja, az egyén jelene, az elvárások és előítéletek, a vágyak és ambíciók összeütközése. Hess karaktere felől nézve a film egy keresztény megváltástörténet.
Az eleve komplex (zavaros?) szituációt tovább bonyolítja Ganja érkezése, aki mintha tisztán és egyszerűen a vámpírizmusban találná meg önmagát, abban teljesedne ki, még ha maga is érzi közben ennek az állapotnak, életmódnak az áldatlanságát. A két főszereplő kandalló előtti beszélgetése (nehéz elmenni mellette, milyen amatőr módon plánozott ez a jelenet – is; a vizuális esetlenség olykor tudatos rendezői döntésnek érződik a kísérletezés nevében, olykor azonban csak: esetlenségnek) a film egyik emocionális kulcsmomentuma. Ott van benne a Mandy szerelmi szálának szinte éteri tisztasága és a Halhatatlan szeretők örök, kesernyés melankóliája, és mindebből Ganja kerül ki „győztesen”. Az ő karaktere felől nézve a film a fekete nő kompromisszumokat nem ismerő önmegvalósítása.
A Ganja & Hess lázálomszerű kvalitása túlmutat a kísérleti jellegű öncélúságon, hisz tematikailag nagyon is illeszkedik a főszereplő lelkiállapotához, aki maga is úgy érezheti, hogy egy bizarr lázálmot él meg. Halhatatlan vérszívóvá válik, minden megváltozik benne és körülötte, minden zavaros, idegen és érthetetlen, az ösztönök, a vágyak és a társadalmi elvárások örvényében vergődve megkérdőjeleződik az addig biztosnak hitt támpontok, a tudománytól a vallásig. Ez az a zavarodottság, elveszettség, amelyet Gunn nem elsősorban dialógusokkal vagy narrációval, hanem audiovizuális eszközökkel érzékéltet, és így simul egymásba a tartalom és a forma.
Mindezzel persze nem sokat tudtak kezdeni az akkori nézők – sem pedig a producerek. Bár a Ganja & Hesst álló ováció fogadta a Cannes-i Filmfesztiválon, a mögötte álló pénzemberek pánikszerűen adtak túl rajta, a film új gazdája pedig bő harminc perccel megkurtította a játékidőt, és a szaftos Blood Couple címen katapultálta a mozikba. Szerencsére az eredeti vágás utat talált magának a The Museum of Modern Artba, így ez a verzió is fennmaradt, és az évek múltával afféle kultfilmmé nőtte ki magát. Gyorsan hozzáteszem: sok mostani néző sem fog tudni mit kezdeni Gunn szürreális lázálmával. A Ganja & Hess türelmet és odafigyelést kívánó, ráadásul ezt csak részben megháláló, szabálytalan, a szó hagyományos értelmében nem is kifejezetten szórakoztató filmes meditáció, és ha a horror és a blaxploitation címszavak felől közelítesz hozzá, nem sok örömödet fogod lelni benne. De kétségkívül egyedi, tanulmányozásra és töprengésre érdemes darabja az amerikai filmkészítésnek.