Könyvek:
Lily-Brooks Dalton: Az éjféli égbolt
Év végére pottyant az ölünkbe ez az egyszerre lehangolni és felemelni is képes gyöngyszem, amelyben az Északi-sarkon ragadt magányos, emberkerülő tudós vet számot életének napjaival, tetteinek következményeivel - a világvége után. A másik történetszálon a hatalmas nyílt térséggel szemben egy Földre visszatérő űrhajó apró, zsúfolt légköre mutatja meg, milyen érzés a semmihez hazaérkezni. Az elszigeteltség, a jóvátehetetlenség tudata, a megbánás, az átértékelés ropják lassú körtáncukat Az éjféli égbolt kissé melankolikus, mégis reményt keltő lapjain. Csöndes, befelé figyelő téli estékre keresve sem találunk jobbat. (Nagylaki András)
Stephen King: Az intézet
Hogy az öreg még mindig tud, arra legújabb regénye a példa. Az intézetben minden benne találtatik, amitől egy King könyv az, ami. Gyönyörűen ábrázolja a mindennapok emberét, annak ezernyi bújával és bajával, majd bedobja egy kifacsart, Az intézet esetében afféle homályzónás sci-fiszerűségbe. A szupertitkos intézet által elrabolt gyerekek élete kétségkívül a legjobban sikerült része a könyvnek, és hab a tortán, hogy a “gonosz elrablók” motivációit is megismerjük egy roppant érdekes “mindent a nagyobb jó érdekében” szituáció megteremtésével. Sajnos ez utóbbi tökösséget a regény utolsó oldalai gyáván a szőnyeg alá söprik holmi jenki hurráoptimizmussal, de ettől függetlenül Az intézet az egyik legjobb kései King. (Nagylaki András)
Matt Ruff: Lovecraft földjén
Van abban valami kellemesen furcsa irónia, hogy egy fehér író tesz „igazságot” a Lovecraft novelláiban rendre ocsmány rasszizmussal kezelt feketéknek (egyébként ebben a kategóriába még mindig LaValle Fekete Tomja a csúcs), de Ruff kétségkívül érti a dolgát. Bár az eleinte csak laza szálakkal kapcsolódó kisregények közül az első egyben a legjobb is, az HBO-s adaptációval ellentétben a könyv nem fullad ki félúton, és szépen végigmegy a Lovecraft-örökség szinte összes fontos tematikai elemén. Az eredmény tiszteletteljes hagyományőrzés és radikális újragondolás - egyszerre. (Rusznyák Csaba)
Cory Doctorow: Radikálisok
A jövő már itt van, csak sajnos sokkal szürkébb problémákat és vívmányokat hozott a rég elképzelt repülő autóknál, csillagközi utazásoknál és űrháborúknál. Cory Doctorow kisregénygyűjteménye négy high concepttel ragadja tökön napjaink égető társadalmi problémáit: a szuperhőst a rendszerszintű rasszizmussal állítja szembe, a bevándorlókat a szegrációs technológiával, az egészségügyi rendszer hiányosságait a népfelkelésbe torkolló tragédiákkal, a szupergazdagokat pedig az apokalipszissel. Az egyik történet brutálisan komoly, a másik pofátlanul szatirikus és maróan gúnyos, a harmadik könnyed lazaság – a témákat és hangvételeket összekötő tényező az erős, sőt szinte agresszív társadalomkritika. Black Mirror Light néhány egészen érdekes és felkavaró gondolattal (ld.: ha már „Superman” sem képes elvezetni minket egy jobb világba, ugyan miben reménykedhetünk?). (Rusznyák Csaba)
Nathan Ballingrud: Szörnyvidék
13 évet kellett várni Nathan Ballingrud első novelláskötetének hazai megjelenésére, de megérte. Igaz, az írások színvonala meglehetősen egyenetlen (ahogy ez már a novellásköteteknél általában lenni szokott), akadnak gyenge darabok is – ami viszont működik, az nagyon működik. Ballingrud sérült, szerencsétlen sorsú, a társadalom perifériájára szorult embereket rángat bele a hétköznapok szürkeségéből hirtelen-alattomoson kinövő horrorba, mely nem annyira fizikai vagy szellemi pusztítást végez, mint inkább a modern ember énképét, öntudatát, érzékenységét rombolja. Farkasemberrel, vámpírral, neonácikkal és egyéb szörnyetegekkel, olyan klasszikusukat idézve, mint Shirley Jackson, Clive Barker, H. P. Lovecraft vagy Richard Matheson. (Rusznyák Csaba)
Sorozatok:
After Life - Mögöttem az élet - 2. évad (After Life)
Vegyük számba az élet összes lehangoló eseményét, mindazt, ami után élni nemhogy nem érdemes, hanem az öngyilkosságnak már a halogatása is bűn. Nem is olyan nehéz feladat. Emelkedett hangulatban is inkább elodázza a negatívumok listázását az ember, miközben valóságos kínszenvedéssel jár az életigenlés melletti (valós!) érveket felsorakoztatni. Annyi azonban biztosan megállapítható, hogy Ricky Gervais szereti bántani magát, amennyiben a Netfilxen futó komédiája számára összegyűjtötte a tragédia műfajának minden létező alapvetését. És mégis nevetünk! Nem utolsó sorban azért, mert szemben a legtöbb komikussal, Gervais valós színészi kvalitásokkal bír, de legfőképp írói, rendezői zsenialitásának köszönhetően. Istentelenül jó sorozat a hitről. (Fodor László)
Better Call Saul - 5. évad
Emlékeztek még az első hírekre, melyek afféle sitcom-szerű sorozatról számoltak be? Ettől a koncepciótól épp olyan messzire kerültünk, mint attól a felfogástól, hogy a Better Call Saul egy Breaking Bad-spin-off. Egyébként persze az, csak ez már minimálisan sem számít, annyira kinőtte magát egy teljesen önálló, saját jogán is mesteri szériává szenzációs karakterekkel, izgalmas konfliktusokkal és kőkemény drámával a főhős nagydumás lazaságának felszíne alatt. Az ötödik évad az év legfeszültebb jeleneteit szállította, ahogy Jimmy egyre mélyebbre merül a drogbárók idegőrlő háborújában. Az idén érkező hatodik évad lesz az utolsó, és csak annyit mondok: ne merészeljétek bántani Kimet! (Rusznyák Csaba)
The Boys - 2. évad
A második évad egy fikarcnyit sem adott alább az első ütősségéből, sőt! Billy Butcher srácai ugyan kevesebb rivaldafényt kaptak, de kit érdekel, mikor a Hetek politikai korrektséget hírből sem ismerő galerije olyan remek érzékkel forgatta ki világunk szinte minden fontosabb területét, hogy öröm volt nézni. A The Boys továbbra sem vasárnapi matiné, hanem az álszenteskedést egy felhőkarcolóról lepisáló groteszk tükör, egyrészt a Marvel- és DC-képregényeknek, másrészt a túlérzékenységet fullba toló, azonnal hisztiző Facebook-generációnak. Dramaturgiailag kicsit összekaphatná ugyan magát a sorozat, mert a történet lépten-nyomon megroggyan, de ha a tökösségen még tudnak egy kicsit csavarni - ami a harmadik évad premisszáját, a politikai vonalat elnézve, igencsak szükségeltetik majd -, akkor egy még jobb folytatásnak nézhetünk elébe. (Nagylaki András)
Cobra Kai - 2. évad
Utálom Ralph Macchiot. Rettenetesen tenyérbemászó figura, és nem csak a Karate Kölyökben, hanem úgy általában - végtelenül simulékony, amolyan csigaszerű ember benyomását kelti, akinek minden mimikai fogásából ömlik a nyál. Igen, én is Johnny Lawrence karakterével szimpatizáltam a Karate kölyökben, és nem azért, mert egyetértek az iskolai zaklatással, hanem azért, mert jól esett látni, ahogy agyba-főbe veri Daniel Lerussót. A Corba Kai sorozatot, amely napjainkban, az eredeti film (franchise) „univerzumában” játszódik, hatalmas várakozással és szkepticizmussal fogadtam. Nem lehettem biztos benne, hogy érdekelni fog a 21. században egy 80-as években nagyot futó film „újramelegítése”, de aztán első évad egy másodperc alatt beszippantott a részenként 20-30 perces játékidővel és azzal, hogy az összes szereplő megfelelő iróniával és humorral kezeli mind önmagát, mind pedig a franchise-t. Pontosan azok a túlnagyolt blődségek tarkítják az évadokat, amelyek a négy Karate kölyök-filmet is átitatták. Nem komolykodnak sokat, az a kevés dráma pedig, amit a cliffhangerek miatt bele kellett csempészni a történetbe, pont tökéletesen harmonizál az iróniával. Dráma: pipa, humor: pipa, fan service (az eredeti filmekből visszarángatott karakterek): pipa, maximális szórakozás: pipa. (Bozók György)
Hogyan adjunk el drogokat a neten (villámgyorsan) - 2. évad ( How to Sell Drugs Online (Fast))
2015 elején a lipcsei bíróság olyan pert tárgyalt, ami alapjaiban változtatta meg a véreskezű drogbárókról kialakult sztereotípiákat. Az elkövető ellen közel egy tonna (914 kg) kábítószer értékesítése miatt emeltek vádat, amiért végül hét év letöltendőt kapott. Fiatalkorúak nevelőintézetében. Ugyanis az alig egy éves regnálása alatt 4,4 millió Euro nyereséget termelő, fenyegető alvilági nevén „bedroom dealerként" elhíresült tettes mindössze 20 éves volt az ítélethozatalkor. A pufók arcú srác, akit a pszichiátriai szakértők érzelmileg éretlen, szociális adottságok terén erősen sérült személyiségként jellemeztek, egy Shiny Flakes nevű (az illegális és receptre is kapható tudatmódosító szerek teljes spektrumát kínáló) webshopon bonyolította az üzletet, amit teljesen egyedül alakított ki, fejlesztett és működtetett, miközben az anyja a szomszéd szobában bámulta a tévét. A Netflix védnöksége alatt az esetre (villámgyorsan) reagáló német gyártó egy rendkívül kreatív áldokumentumfilmes kerettörténetre felhúzott, de a kiindulópontul szolgáló esethez képest jóval családbarátabb sorozattal jött ki 2019-ben, melyet tavaly egy második évad követett. A folytatásban már megjelentek az eredeti elképzelés komplexitását fenyegető törésvonalak, de még mindig egy feszes és az új, nonlineáris médiumok hagyományos közegbe átültetett megközelítését tökélyre fejlesztő folytatással rukkoltak elő. Hogy az abc végére érve a Z generáció talál-e még magának szavakat, az az idén várható harmadik évadból kiderül. (Fodor László)
A kívülálló (The Outsider)
Az, hogy az HBO sorozatot készített Stephen King egyik könyvéből, önmagában nem garancia a sikerre. Az, hogy ezt az alapanyag új szintre emelésével tették, már igen. A lassú sodrású, melankolikus, a természetfelettit és a krimit csak alibiként használó A kívülálló olyan élvezetes, érthető és átélhető karakterdrámát tett le tavaly az asztalra, amilyenre ritkán van példa. A sorozat nyugodtan, kimérten építkezik, egy leskelődő szemszögéből felvett jeleneteivel és emlékezetes szereplőivel utánozhatatlan módon teremti meg a jéghideg feszültség átütő erejű légkörét. Itt a remek példa arra, hogy igenis lehet kiváló King-adaptációt készíteni. (Nagylaki András)
Star Wars: Clone Wars - 7. évad (Star Wars: A klónok háborúja)
Nagyjából a The Mandaloriant is élveztem, de a Clone Wars annak idején meglepetésszerűen bejelentett utolsó, hetedik évada minden várakozásomat felülmúlta. Jó, talán nem a teljes évad: az első pár rész a sorozat jobbik részeinek átlagszínvonalát hozza, ám az utolsó négy epizód, mely A sith-ek bosszúja eseményeivel párhuzamosan játszódik, és lezárja Ashoka, Bo-Katan, valamint Darth Maul itteni történetszálát, parádésan megírt és megrendezett, intenzív, katartikus csúcspont a Köztársaság utolsó perceiről. Keresztbe nyeli le a teljes prequel-trilógiát, és még csak nem is böfög utána. (Rusznyák Csaba)
Szexoktatás - 2. évad (Sex Education)
A tavaly második évadával jelentkező sorozat legnagyobb erénye, hogy nem akar rátromfolni az előző epizódokra, csak tartja azok színvolát. A bevallottan John Hughes örökségét továbbvivő széria olyan közeget teremtett, amely fölött az időnek látszólag nincs befolyása. Úgy járja körül a serdülőkor általános problémáit, hogy a szenvtelenség a legfőbb fegyvere. Ebben a világban a normalitás jelenti a devianciát, elhajláshoz csakis az elvárások követése vezethet. Túl szép, hogy igaz legyen, de mi másért szeretnénk a meséket? Hivalkodóan tagadja a valóságot, megteremti a képzelet játékterét, de nem mentesít a játék szabályai alól. Egy védett territórium, mely nem a felelősség elodázásáról szól, csak egy valós kockázatoktól mentes szimulációt biztosít. Az álmodozások hollywoodi kora. (Fodor László)
Tales from the Loop
A tavalyi titkos befutó, 2020 egyik, ha nem a legjobb sorozata. A Simon Stålenhag festményei ihlette Amazon Prime-széria ugyanazt a koncepciót járja körbe, mint a Black Mirror, de a nyers elkárhozás helyett az emberi érzelmekre és kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden kerek és feszes, korántsem. A gyönyörű, varázslatos képek, a káprázatos nagytotálok, a lélekcsendesítő zene és az egyedülálló, a 80-as évek nosztalgiáját a furcsa technikai kütyükkel keverő atmoszféra mind a nyolc epizódban fájdalmas lelki körmösöket osztogat ki. A félig antológia, félig átívelő családtörténet remekül adogatja át a stafétát szereplőinek, hogy egyenként ismerhessük meg gyarló természetüket, és tükröt tarthassanak elénk. Fantasztikusan eltalált sorozat, és mivel nem kőkemény sci-fi, bárki nyugodtan tehet vele egy próbát. (Nagylaki András)
Tigrisvilág (Tiger King)
Nagyon nehezen álltam neki a Tiger Kingnek. A mindenki által agyonszopkodott netflixes dokusorozat témája pont egy olyan világban játszódik, amely az emberek 99%-át nem érdekli, így nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy mégis minek szól a hatalmas hype. De tény, hogy van valami rettenetesen addiktív ebben a szenzációhajhász, szélsőséges, az európai ember számára szinte felfoghatatlan közel 350 percben - Amerika egy olyan szubkulturális rétege tárulkozik ki előttünk, melynek a puszta létezése is egy talány a Kárpát-medence lakói számára. És a konföderációs zászlón meg countryn szocializálódott tipikus déli suttyók között még Joe Exotic is egyfajta kihaló félben lévő állatfajnak számít. A Tiger King nem csak azért ajánlott, mert piszok szórakoztató, hanem azért is, mert határozott válasszal szolgálhat azok számára, akik nem értik, mégis hogy a francba sikerült anno az Amerikai Egyesült Államok elnökévé választani Donald Trumpot. (Bozók György)
ZéróZéróZéró (ZeroZeroZero)
Roberto Saviano író (Gomorra) és Stefano Sollima rendező (Suburra) összepárosításából csakis valami nagyon jó és nagyon durva dolog születhetett, és tényleg: a drogkereskedelem jéghideg, brutális logisztikájában szügyig merülő ZéróZéróZéró öt tonna kokain útját követi nyomon, ahogy a mexikói Monterreyből elindul az olaszországi Gioia Tauróba, és közben különböző érdekcsoportok próbálják rátenni a kezüket. A három külön induló, de persze folyamatosan össze-összefonódó szál önmagában is megállná a helyét (mexikói kartellthriller, amerikai családi bűndráma, vérbosszús olasz maffiaeposz), együtt pedig nyomasztóan amorális, véres és hiteles tablót festenek a globális drogüzletről egy rakás izgalmas, érdekes és óhatatlanul önsorsrontó karakterrel. (Andrea Riseborough zárójelenetére nincsenek szavak…) (Rusznyák Csaba)
Filmek:
Becky
A Becky az idei év egyik nagy meglepetése volt, miután mindenféle elvárásoktól mentesen, szinte nulla információval ültem neki. Ha nem is kell sokat várni tőle, vállalását teljesíti: szórakoztató, kellemes kis meglepetésekkel teli film, melyben a vér gejzír formájában tör elő a szándékosan okozott nyílt sebekből. Mert a címszereplő Becky nem egészen úgy reagál az otthonába erőszakkal behatoló neonáci, Kevin James megfélemlítő terrorjára , ahogyan azt Ruggero Deodatonál vagy Micheal Hanekénél megszokhattuk. Ő bizony felhúzza a kesztyűt (kötöttsapkát), és torkot metsz, agyat loccsant, testet darál, hullahegyeket hagy maga mögött. Az, hogy Kevin Jamest végre nem csak irritáló majomkodásra használják, és hogy a szakajtónyi gore mellé kapunk pár váratlan jelenetet is, már eleve kiemeli a Beckyt az idei év horrorfilmjei közül. (Bozók György)
DAU - Natasa
Napjaink botrányos közhangulatában egyszerre kézenfekvő következmény és komoly kihívás nemzetközi felháborodást kiváltani. Ilja Krzsanovszkij eposzi terjedelmű filmes projektjét ezért nem könnyű hova tenni, hiszen különösebb megerőltetés nélkül ráaggatható az öncélú és a dehumanizáló jelző, miközben kegyetlenül őszinte társadalmi látleletként is megállja a helyét. Annyiban mindenképp korhű lenyomat, hogy műfaji besorolása lehetetlen, a valóságshow és a művészfilmes kategóriák között szinte nincs is olyan, amit kisebb-nagyobb mértékben ne érintene. Leginkább egy gigászi költségvetésből létrehozott trashmozinak nevezhető. A történet a Lev Davidovics Landau (DAU) szovjet kvantumfizikus által irányított Ukrán Fizikai-Műszaki Intézet hátborzongató tudományos határfeszegetéseivel foglalkozó, városnyi kiterjedésű, világtól elzárt komplexumának mindennapjait mutatja be. Mindezt amatőr szereplőkkel, akik éveket töltöttek egy 12 ezer négyzetméteres díszlet falai közé zárva. A gigász nyersanyagból eddig tizennégy film született, ezek első darabja a Natasa, mely valahol az Idióták és a Sátántangó kereszteződésben helyezkedik el. Megítélni nehéz, feldolgozni még nehezebb. (Fodor László)
A Good Woman is Hard to Find
A véráztatta nyitó zuhanyjelenet nem hazudik: bár Ronan Blaney író és Abner Pastoll rendező (jegyezzük meg a nevüket) filmje sokáig „tisztes”, kisrealista szociodrámaként működik, idővel az első egy-két perc is megfelelő kontextusba kerül, és a lepusztult ír iparvidéken vegetáló, ijedt őzikeszemű, megviselt, egyedülálló anyuka kalapáccsal a kezében rongyol át az exploitation neonfényes-synthwave-es határvidékére. Az A Good Woman is Hard to Find horrorba illő, abszurditással és hiteltelenséggel parolázó fordulópontja írói, rendezői és színészi csúcsteljesítmény, minden túlzás nélkül az év egyik legerősebb jelenete. Sarah Bolger átlényegülése magatehetetlen áldozatból feketeruhás, vörösrúzsos femme fatale-bosszúangyallá felejthetetlen. (Rusznyák Csaba)
His House
Okádni tudnék a James Wan/Mike Flanagan-féle kísértetházas blöfföktől. Mind ugyanarra az ezerszer lerágott csontra épül, melyet ráadásul képtelenek élvezhetően újrahasznosítani, így az eredmény egy happy meal menüvel kompatibilis, szottyosra mikrózott krumplira, egy zöld sajtburgerre és egy húgymeleg light kólára emlékeztet. Pont a His House volt az utolsó olyan film idén, amelynek annak ellenére is esélyt adtam, hogy már magától a témától - az embereket terrorizáló szellemektől és a PC-től - is kiver a víz. A csalódásom azonban keserű volt, mert a His House bizony jó film. Teljességgel mentes a fent említett két „úriember” látszatfilmjeiben szereplő marhaságoktól, sőt, a fekete szereplők menekültdrámája is hiteles és működőképes: nem csak kötelező Disney-töltelékként van jelen, mondanak is vele valamit. Továbbra sem lettem a műfaj rajongója, de a His House demonstrálta, hogy igenis lehet ezt a két témát ügyesen és érdekesen használni - akár egyszerre is. (Bozók György)
Nyelés (Swallow)
Sem a tartalma, sem a formája tekintetében nem újdonság Carlo Mirabella-Davis filmje, mégis teljesen egyedi élményt nyújt, úgy, hogy a történet kínálta hatásvadász lehetőségeket következetesen kerüli. A Nyelés extremitása a mértékletességében rejlik. Eltökélten szembemegy a nézői elvárásokkal, a végeredmény mégis egy kíméletlen exploitation mozi. A család szentségének átértelmezése által a biztonság és a létbizonytalanság olyan komplex egységét teremti meg, ahol elmosódik a határ áldozat és elkövető között. Szívszorító és gyomorforgató egzisztencialista dráma a társadalmi csapdák útvesztőjéről. (Fodor László)
A platform (El hoyo)
A spanyol műfaji film utóbbi pár évének csúcsteljesítménye lényegében a 21. század Kockája: gondosan, fokozatosan, érzéssel felépített, csúcs kivitelezésű, klusztrofób sci-fi, mely karakterekben, feszültségben és világépítésben is a maximumot hozza ki fizikailag és tematikailag is szigorúan körülhatárolt szituációjából. Még több is a Kockánál, mert nem csak a horror, hanem a szatíra felé is elhajlik, és remek ritmusban adagolja mondanivalóját emberségről, társadalomról és osztálykülönbségekről. Az év „nézd meg, mielőtt szar hollywoodi remake-et csinálnak belőle” filmje. (Rusznyák Csaba)
Possessor
Van egy komoly problémám a jelenkori horror- és rétegfilmekkel: hiányolom belőlük a 80-as évek ízeit. Nyilván azért, mert akkor nőttem fel, és fiatalon e korszak darabjai voltak rám a legnagyobb hatással. Akkoriban valahogy minden zsigeribb, explicitebb, hatásosabb és kreatívabb volt. Márpedig David Cronenberg fia, ha csak nyomokban is, de képes a 80-as évek ízvilágát picit modernizálva újratálalni. Bár a Possessor semmivel sem több a rendező nagy múltú édesapjának bármely mesterműnél, sőt, egyvalamit mégis szinte hibátlanul csinál: tökéletesen idézi meg az öreget, és közben a nyomdokaiban lépkedő fiú sziluettje is elő-elő sejlik a hatalmas árnyék mögül. Szóval van fény az alagút végén, hiszen ha elmondhatjuk, hogy Jim Hosking = John Waters, és Panos Cosmatos = Stanley Kubrik+Kenneth Anger, akkor az a minimum, hogy Brandon Cronenberg = David Cronenberg. Így a jövő is mindjárt szebben fest. (Bozók György)
Sarlatán (Charlatan)
Megtörtént esemény, valós személy történetének ítéletmentes feldolgozása mindig komoly kihívás. Az egyik lehetséges kiutat az jelenheti a dilemmából, ha a főszereplő életstratégiája a rejtőzködésen alapul. Agnieszka Holland filmje egy olyan ember sorsát követi végig, aki a természet törvényeit a politika zűrzavarán felül helyezi, miközben – akaratán kívül - egyéni létezésének minden rezdülése nyílt és konfrontatív közéleti állásfoglalás. A fasiszta rémálomból kommunista téveszmékbe forduló közép-európai légtérben a különutas pozíciója szükségszerűen a fuldoklóé. De hol helyezkedik el ő maga ebben az individuális felelőtlenséget kínáló közegben? Mentesíti-e a cél a túlélési stratégiák terhétől? Függetleníthető-e az egyén a fennálló körülményektől, az egyéni indíttatás elválasztható-e a társadalom állapotától? A képi világában is megragadó film bőséges gondolkodnivalót hagy maga után. (Fodor László)
Sötét vizeken (Dark Waters)
Az efféle „a témája miatt fontos”-filmekkel általában az a baj, hogy… nos, hogy a téma hajlamos minden mást teljesen elnyomni. A Sötét vizekent azonban nem csak az igaz történet vérforraló részletei és a remek alakítások viszik előre, hanem Todd Haynes rendezése is – ami persze nem látványos, sőt, első ránézésre nagyon is tipikus, de a földbe-sárba-vegyszerbe szép lassan belerothadó szürkés-mocskos Amerika képei rémálom-alapanyagnak is hatásosak. Egyébként pedig borzalmasan nyomasztó film arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egy rendszernek, mely állítólag a mi érdekeinket szolgálja, de valójában persze gátlástalanul élősködik rajtunk. Ruffalo kiábrándult monológja („We protect us. We do. Nobody else.”) hátborzongató. (Rusznyák Csaba)
Tőrbe ejtve (Knives Out)
A krimi műfaján belül általában véve az Agatha Christie-féle, arisztokrata körökben játszódó whodunit hoz lázba a legkevésbé – Christie (és Conan Doyle) egyébként is már cirka egy évszázaddal ezelőtt kipipált szinte minden megoldást, bedobott minden csavart: a tettes a kertész, a tettes mindenki, nem is volt tettes. Rian Johnson nagy dobása nem a formula újrafeltalálása, hanem a formulával való könnyed, frappáns, elegáns játszadozás: a Tőrbe ejtve simán komolyan vehető izgalmas, fordulatos krimiként remek karakter- és színészgárdával, de a legfőbb erénye az, ahogyan a klasszikus műfaji elemeket a főszereplő személyétől az autósüldözésig iróniával és csillogó szemű ravaszsággal béleli ki – na meg ízes társadalomrajzzal. Színtiszta, frenetikus szórakozás, Ana de Armas erkélyes búcsúja pedig már most klasszikus. (Rusznyák Csaba)
