Az eltévedt golyó (Balle perdue, 2020) az a fajta film, ami már a legelején (szó szerint!) falakat áttörő erővel és lendülettel lódul neki, és aztán meg sem áll a stáblistáig. Másfélórányi menekülés, üldözés, csattogó öklök, puffanó testek, dörgő fegyverek és mindenekelőtt: aszfalton csikorgó gumik, síró fém alkatrészek, gyűrődő karosszériák. Az elsőfilmes Guillaume Pierret autós-korrupt zsarus adrenalinlökete afféle európai Halálos iramban kicsiben, de okosban, ráadásul összehasonlíthatatlanul elegánsabban, valóságszagúbban, izgalmasabban. Nem láttunk ilyen egyszerűségében szórakoztató francia akciófilmet a Visszakézből és a Fehér éjszaka óta.
Alban Lenoir, aki kaszkadőrként kezdte a pályafutását (többek között az első Takenben vagy az említett Visszakézből-ben) itt főszereplőként, forgatókönyvíróként és kaszkadőrként triplázik: Linót, a kisstílű stiklikben és rablásokban utazó, de igen tehetséges autószerelőt alakítja, aki egy félresikerült mutatvány után börtönben találja magát. Egy barátságos zsaru alkut ajánl neki: segítsen felturbózni a rendőrség verdáit, hogy különleges osztaguk könnyebben kapcsolhassa le a város utcáin repesztő bűnözőket. Minden rendben is megy, amíg ezt a barátságos zsarut, aki közben Lino mentorává válik, ki nem nyírják a saját társai a mocskos ügyeik elleplezése érdekében. Linónak nincs más választása, mint hogy pofára égetett rendőrgyilkos billoggal menekülőre fogja, és valahogy bebizonyítsa az ártatlanságát.
A sztori nyílegyenes, a karakterek egyszerűek, gondolkodnivaló nem nagyon akad – sőt, ha gondolkodni próbálsz, csak bezavarsz magadnak. Nem a legkifinomultabb film Az eltévedt golyó, na, de amit vállal, azt tiszta szívvel és látható lelkesedéssel teljesíti. Lino rendőrőrsről való hektikus menekülésének intenzitása már-már távol-keleti harcművészeti filmeket idéz, és az még mindig semmi a volán mögül lezavart csörtékhez képest. Pierret-nek láthatóan nem volt százmillió ropogós vagy akár csak rongyos dollárja, ezért a stáb pénz helyett kreativitást égetett – annál több nem is kell. A finálé autópályás vesszőfutása balzsamos gyógyír mindenkinek, aki imádja az autós filmeket, de van benne elég oldschool vér, hogy fájjon a feje napjaink agyonglancolt akciójeleneteitől, és a munkanélküli irodába kívánja a Halálos iramban-féle „szuperhősautós” CGI-taknyok összes főmuftiját.
Az eltévedt golyó az utolsó csavarig ismeri választott zsánerének szabályait és bevett paneljeit –sosem újít, sosem lep meg, sosem tör ki belőlük, de értőn, tudatosan használja őket. A cselekmény szépen ívelt kanyarokkal robog előre, és minden robbanékony szituációját elviszi a még rezzenéstelen arccal vállalható végletekig; ha a főhősnek egy egész rendőrőrssel kell szembeszállnia székek és billentyűzetek segítségével, hát úgy fog tenni, ha puskával kell verekednie, hát úgy fog tenni, ha lángoló kocsival kell célba érnie, hát úgy fog tenni, és mindenki megbaszhatja.
A film attitűdjét és szellemiségét mi sem demonstrálja jobban, mint hogy Linónak a fináléban nem valami vagány sportkocsival vagy felpimpelt csodajárgánnyal, hanem egy – egyetlen apró, ravasz módosításon átesett – Renault 21-gyel, vagyis egy 80-as évekbeli uncsi családi szedánnal kell lezúznia az ellenségeit.