Nora Davisnek nagyon finoman szólva nincs jó napja. Épp időben érkezik Amerikából Rómába (már a repülőtéren majdnem zűrbe keveredik egy drogkereskedő miatt), betegeskedő nagynénjéről gondoskodni, hogy tanúja legyen, amint a nő jobblétre szenderül. A telefon természetesen nem működik, ezért személyesen indul a kórházba a késő esti órán, útközben azonban rablás áldozatává válik, és eszméletét veszti. Végül hajnalban arra tér magához, hogy a tér túlsó felén egy nő késsel a hátában esik össze holtan, hulláját pedig egy igencsak gyanús alak vonszolja tova. A szerencsétlen/tragikus/rémisztő események ilyetén összesűrűsödése már-már komikus, ami illene is a film későbbi, könnyed hangvételéhez, Bava azonban itt még méltóságteljes komolysággal jár el, lefektetve a kissé paranoid thriller– meg úgy általában a giallo alapjait.
A The Girl Who Knew Too Much (La ragazza che sapeva troppo, 1963) óriási hatású film, műfajtörténeti mérföldkő, ebből eredeztetjük a giallót, a 60-as és 70-es évek stilizáltan brutális olasz gyilokfilmjeit. Bava csuklóból felvonultatja benne az alzsáner szinte minden nélkülözhetetlen tartalmi és vizuális elemét, a felkavaró gyilkosságok ügyében nyomozó átlagembert, a mészárszékre szánt gyönyörű nőket, a sejtelmes és félelmetes hangulatot megteremtő virtuóz megvilágításokat, a red herringeket, a fókuszon kívüli arctalan, homályos (rém)alakokat, a hagyományos és értelemszerű narratívát magabiztosan eljelentéktelenítő stilizációt és atmoszférát, a rejtélyes tettes által elkövetett szörnyű gyilkosságokat.
Ezek a jól felismerhető elemek ugyanakkor itt még érezhetően visszafogottabbak. Hiányzik a vér és a meztelenség (az exploitation erőszakossága, olykor szadizmusa még odébb van), szolidabbak-szelídebbek a karakterek (a Letícia Román alakította Nora kifejezetten naiv és szűzies a későbbi vadmacskákhoz képest, a gyilkos kevésbé fetisizált), felszabadultabb (helyenként már-már komikus) a hangvétel, a mélyvörös és élénkzöld-kék színekben pompázó látványvilág helyett pedig sűrű árnyékokkal játszadozó fekete-fehér vizualitás uralkodik.
Ironikus, de nem különösebben meglepő módon a The Girl Who Knew Too Much-nak több köze van Hitchcock suspense-klasszikusaihoz, az Edgar Wallace regényeiből szárba szökkenő 60-as évekbeli nyugatnémet krimihullámhoz és a film noir erősen thrillerbe hajló darabjaihoz, mint az Argento és társai nevével fémjelzett giallókhoz, melyeket világra molesztált. Még akkor is, ha utóbbi keresztelése egy az egyben ide köthető: Nora krimirajongó, és már az egyik első jelenetben egy olyan „sárga” ponyvaregényt olvas, amilyenekről a gialló a nevét kapta.
A giallótól nagyrészt idegen az a fajta könnyedség, amellyel Bava a cselekményt görgeti előre, és az a fajta humor, amellyel a karaktereket felruházza. A sztori nem kegyetlen gyilkosságok, hanem többnyire kevés sikert fialó nyomozati epizódok láncolatából épül fel, ahogy Nora új orvos barátjával, a John Saxon alakította Dr. Bassival igyekszik a nyugtalanító események végére járni a festői római kulisszák között. Mindketten jó szándékú, de inkább csetlő-botló, mintsem talpraesett figurák, akik aktív ügyködéseik ellenére is végig az események passzív elszenvedőinek szerepében ragadnak. Az ügy kis túlzással önmagát oldja meg – ők csak jelen vannak, amikor ez megtörténik.
Jellemző a filmnek erre a különös és ambivalens bájára az a jelenet, amelyben Nora a gyilkostól rettegve védekezésül zsinegekkel hálózza be lakását, és hintőporral szórja be a padlót – természetesen a gondosan előkészített, bonyolult, mégis gyerekes kis csapdának egy ártatlan esik áldozatul. Mintha egy Nancy Drew-adaptációt látnánk (bár Nancy ennél tinédzserfejjel is tehetségesebb amatőr nyomozó), vagy mintha Bava egy kicsit szándékosan élcelődne a thriller toposzain.
Ugyanakkor mindarra a könnyedségre, amit Bava az efféle cselekményelemekkel felépít, közben mesteri vizuális fogásokkal kontráz rá. A fény-árnyék játékokban, a szereplőkre nehezedő sötétségben, a Nora rémült, fehér tekintetét keretező feketeségben már nincsen humor és lazaság, van viszont félelem, rémisztő halandóság és paranoia – ez ad súlyt a filmnek, ez helyezi kompromisszummentes műfaji kontextusba Nora és Dr. Bassi történetét. Mi több, ez a kettősség tartja a történetet – a későbbi giallókkal ellentétben – nagyjából a realitás talaján, hiszen a rendkívüli és veszélyes körülményekbe keveredő átlagember tapasztalatlan, nyeretlen viselkedése egyrészt nagyon is hiteles, másrészt viszont az ebből fakadó komikum értelemszerűen nem negligálja a szituációban rejlő valós fenyegetést. Sőt.
A The Girl Who Knew Too Much volt Bava utolsó (gyönyörűen fényképezett) fekete-fehér filmje. Egy évvel később már csodálatos-ördögi színpompát vitt a giallo következő mérföldkövébe, a zsáner style over substance hozzáállásának maximálisan és dicsőségesen megfelelő Hat halott modellbe, majd a proto-Aliennek számító Vámpírok bolygójától a slasherhullámnak megágyazó A vér öblén át a poliziesco-klasszikus Rabid Dogsig fáradhatatlanul szállította egyik remek zsánerfilmet a másik után. De azért itt utoljára még megvicceli a nézőt: a nyitó reptérjelenet drogkereskedőjéhez és annak McGuffinjához visszanyúló záróképen Nora szeme ismét elkerekedik a rémülettől, ám egészen más okból, mint korábban. Játékosabb leblendét nehéz elképzelni egy gyilkosságokról szóló filmhez.