Jó karban lévő, de azért már erősen korosodó férfi öltözik, meztelen hátán jól kivehető sebhelyek. Paul Greengrass legújabb filmjének nyitójelenete egyértelműsíti, hogy ezek a hegek szimbolizálják a cselekmény vezérmotívumait, ami egy melankolikus hangvételű western esetében nem is rossz kiindulópont, amennyiben a metafora megtalálja a saját medrét, műfaj kínálta határait. De sajnos A kapitány küldetése elveti a sulykot a parabolák halmozásában, bántóan túlárad, akár a filmbeli folyók.
A film főhőse (Tom Hanks) - az eredeti címnek megfelelően (News of the World) - abból él a polgárháborút épp maga mögött tudó, formálódó Egyesült (egyesülő) Államokban, hogy településről településre járva felolvassa a híreket néhány cent ellenében. A kifogástalan modorú háborús veterán (filmbeli nevén a Kapitány) úgy konferálja fel előadásait, hogy ő hivatott pótolni mindazt, amire a napi kemény munka mellett már végképp nem jut idő. De végignézve a bokáig érő sárban ácsorgó közönség tekintetén, egyértelművé válik, hogy az analfabetizmussal küzdő népnevelő szándék párosul itt az egész régió mindennapjait jelentő túlélési stratégiával. A déli államokban járunk ugyanis, ahol nemcsak a természeti elemekkel vívott állandó küzdelem kérgesíti a lelket, hanem az elvesztett háborút követő, napi szintű megaláztatás is.
A fordulatot - és a magyar címadásban megjelölt irányt - az hozza a cselekménybe, hogy a Kapitány talál egy „elvadult” gyermeket, akit az emberi és állampolgári kötelességtudat metszéspontján született elhatározásból megpróbál visszajuttatni a még életben lévő rokonságához. Izgalmas irodalmi alapanyag vagy szemérmetlen kliségyűjtemény? Bár ezekkel a narratív elemekkel a kiszámíthatóság elkerülhetetlen, gondosan megformált karakterrajzokkal és váratlan dramaturgiai fordulatokkal még menthető lenne a helyzet. Meglepetést azonban csak az okoz, hogy valaki még ilyen megszállottan hisz a mesékben.
Pedig szereplők terén jól indul a dolog! A kapitány küldetésének talán legvonzóbb pontja a gyerek(fő)szereplője, Helena Zengel, aki tizenkét éves kora ellenére máris maradandó értéket hagyott maga után a Kontroll nélkül-ben nyújtott teljesítményével. Ha nem tudnánk, hogy egy azonos című regény (Paulette Jiles 2016-os műve) szolgált a forgatókönyv alapjául, azt is hihetnénk, hogy Zengel alakítása ihlette a filmet. A szereplőválogatásnál mindenesetre biztosan komoly súlya volt a referenciának: Zengel a filmben többször is hozza a korábban megformált, súlyosan ADHD-s kislány alakjához hátborzongató tökélyre fejlesztett színészi eszközkészletét. Ez komoly kényelmi faktort jelenthetett a készítőknek, hiszen kemény (kegyetlen?) kihívás lehet egy gyerekszínészt ilyen jelenetekre instruálni.
A filmbeli Johanna karaktere azonban más tészta. A forgatókönyv szerint a német telepesektől elrabolt szőke kislányt indiánok nevelték fel, akinek a törzs pusztulása (kipusztítása) után immár őslakosként kellene a pionírok társadalmába visszailleszkednie. Kitöréseinek háttere tehát nem idegrendszeri, hanem kulturális eredetű, így, szemben a Kontroll nélkül-beli alakítással, inkább mutatvány, mint jellemábrázolás. Ettől függetlenül Zengel megpróbálja kikerekíteni a karaktert, és visz némi antropológiai színezetet is Johanna/Kabóca kulturális identitásának bemutatásába, de a szépelgésre kihegyezett dramaturgia nem képes hiteles és összetett képet adni a kislány drámájáról. Valószínűleg azért, mert Johanna alakja nem egy komplikált emberi sors, csak egy túlkomplikált szimbólum a történetben. A vad gyermek ártatlansága a nemes vadember idejétmúlt ideájára épül, ötvöződik benne remény és bűntudat, extremitás és egzotikum, és persze empátiának álcázott naivitás.
A Kapitány figurája még súlyosabb terheket cipel. Nemcsak a sajtószabadság eszméjét, de a nemzet egységét is képviselnie kell. A Hanks védjegyévé vált önfeláldozó heroizmus így vegytiszta formában jelenik meg a filmben. Ő a jó amerikai állampolgár aktualizált archetípusa: a félelmet nem ismerő igazságérzet, a minden körülmények közt egyenes gerinc és az elhatározásában megtörhetetlen akarat mellett elsősorban higgadtság és megfontoltság jellemzi. A westernhősök morális dilemmái helyett egy két lábon járó erkölcsi tantétel. Bár Greengrass mesterségbeli tudása megmenti valamelyest a történetet azzal, hogy becsempész néhány műfaji stíluselemet, ahogy a westernek atmoszférájának megteremtésében is erős a film, de komolyan vehető motivációk híján nincs ritmusa, csak sodródik egy Jehova tanúi brosúrába illő zárókép felé.
Az USA-ban tetőfokára hágó ideológiai törés tükrében nem kell ahhoz különösebb erőfeszítés, hogy gyógyító filmet lássunk A kapitány küldetésében. De feszült helyzetekben a szépelgő hozzáállás csak olaj a tűzre. Ebből a szempontból még előnyös is lehet, ha ez a film eltűnik az érdektelenségben.