Még a Marvel kilencedik filmje, az Amerika Kapitány: A tél katonája forgatókönyvírói mondták egy interjúban, hogy a cselekmény egésze Kevin Feige producer egy látványelem-koncepciójából épült fel: Feige azt akarta, hogy a filmben zuhanjon le/robbanjon fel egy-két helicarrier (a SHIELD gigászi repülő-anyahajói két évvel korábban debütáltak a Bosszúállókban) – minden mást ehhez igazítottak hozzá. Nem árt ezen elgondolkodni egy pillanatra. Ismerjük jól a 70-es évek közepétől rohamosan elmarketingesedő Hollywood működését, eltelt már pár évtized azóta, hogy utoljára szemünk rebbent, amiért egy filmhez előbb készült plakát, reklámszöveg vagy akár koncepciós előzetes (főcímbetűk bombasztikus animációja), mint forgatókönyv. És ismerjük már jól a Marvel filmes univerzumának struktúráját is: az egymással hol szorosabb, hol lazább, de mindenképpen valamilyen kapcsolatban álló, egy hosszútávú, egységes terv részeit képező darabok puszta természetéből következik, hogy az írók és rendezők kreatív szabadsága finoman szólva korlátozott. Valószínűleg még jobban, mint egy átlag hollywoodi produkcióban (kérdezzétek csak meg Edgar Wrightot), hiába hirdetik ennek ellenkezőjét.
De itt még csak nem is egy nagy, mindent átfogó koncepcióról, fontos cselekményívről vagy filmeken át gondosan vezetett karakterfejlődésről van szó – hanem csak egy dögös látványelemről. Feige, az MCU atyaúristene látta, milyen faszán festenek a Bosszúállókban a helicarrierek, és gondolt egyet: húdekirály lenne lezúzni ezeket egy következő filmben!
Nem A tél katonája ellen beszélek – a mai napig az egyik legjobb Marvel-filmnek tartom. Nem Kevin Feige ellen beszélek – kétségkívül óriási bravúrt vitt véghez az MCU felépítésével (mára sokan elfelejtik, mennyire kockázatos volt 2008-ban egy szó szerint szinte semmiből kinövő új filmstúdiónak 140 milliót eltapsolnia egy jóindulattal is csak B-vonalas szuperhősre és annak puszta reményére, hogy kinőhet belőle egy nagyobb univerzum).
Csupán arról beszélek, hogy a Marvel-filmek brutálisan centralizáltak, és a viszonylag változatos (al)műfaji kilengések dacára mindent látványosan leural a filmről-filmre tetten érhető és a potenciális kreativitást elnyomó, vagy legalábbis gúzsba kötő történetmesélési formula. Még most, 13 évvel, 23 filmmel és sok milliárd dollárral a Vasember után is, amikor pedig a stúdió már igazán megengedhetné magának, hogy kockáztasson, és új utakat keressen.
A WandaVision, a Marvel első saját gyártású sorozata persze pont ennek tűnik: kockáztatásnak és új útnak. Az első három rész egy MCU-tól merőben szokatlan ravasz metanarratívát prezentál, mely nemcsak kedves, vicces, önfeledt játékossággal idézi meg a klasszikus sitcomok tematikai és stilisztikai világát, de közel hozza a nézőhöz a Bosszúállók két ígéretes és érdekes, eddig mégis állandó mellékszerepre kárhoztatott tagját is. Jac Schaeffer (aki matatott a Marvel Kapitány és a tavalyról elhalasztott Fekete özvegy forgatókönyve körül is) végig megtartja, mi több, fokozatosan erősíti a sorozatnak ezt a két vezérfonalát, hogy végül belesimítsa őket a lassanként kibontakozó főkoncepcióba: „gyászfeldolgozás szuperhős módra”. E koncepció erős és bátor, magabiztos és szinte kompromisszummentes középpontba helyezése pedig eleve olyan forradalmi az ártalmatlan-felszínes szórakoztatásban utazó MCU kontextusában, hogy nem is lenne szükség ezen kívül semmi egyébre.
Főleg, hogy a színészek is lubickolnak az egyébként nem könnyű szerepükben. Ahogy a gyász hatására, a gyermekkori élmények és traumák kettőséből felépített sitcom-fantázia és a valóság egymásba gabalyodik, Wanda egyik érzelmi és mentális állapotból zökken a másikba – a forgatókönyv rengeteget követel Elizabeth Olsentől, vég nélkül kell birkóznia gyásszal, elfojtással, szeretettel, zavarodottsággal, már-már fanatikus eltökéltséggel, csillogó szemű reménnyel, teljes elkeseredettséggel. És minden rezdülése hiteles. Paul Bettany és Kathryn Hahn szintén remekelnek, de a legtöbb lapot Olsennek osztják: a WandaVision a Skarlát Boszorkány eredettörténete (illetve, ha figyelembe vesszük, milyen vékonyka szerep jutott a karakternek a korábbi filmekben, lényegében Wanda eredettörténete is*).
A WandaVision egyébként példás felépítménye mindig akkor inog meg, amikor a cselekmény (először a korábbi eseményeket pontról pontra szájbarágó negyedik epizódban) kilép Wanda sitcom-buborékából, ahol a Thor- és Hangya-filmekből importált mellékalakok a frappáns és okos metagubanc sajnos nagyon is közönséges kibogozásának, magyarázásának hálátlan feladatával (valamint sokadrangú kormányzati rosszarcok sablonszemétségeivel) küszködnek. Természetesen már ekkor lehet tudni, hogy ez a vonal idővel egyre erősebbé válik majd, és itt érkezünk vissza a cikket indító gondolathoz: a Marvel még egy ilyen eredetileg formabontó sorozatban sem tudja/akarja meghazudtolni önmagát.
Egy Marvel-produktum nem merülhet ki annyiban, hogy gyászról, érzelmekről, traumákról, emberségről beszél, „kell” bele egy szupergonosz, és „kell” bele egy nagy, tipikusan szuperhősös összecsapás is finálé gyanánt – egy formula mind fölött. De hogy valójában mennyire nem kell(ett volna) bele sem az említett szupergonosz (oké, az Agatha Harknesst leleplező dal a hetedik epizód végén önmagában majdnem kárpótol a fáradt panelekért), sem az említett összecsapás, az abból is látszik, hogy előbbi fájdalmasan kidolgozatlan (csak a színész játéka menti), utóbbi pedig reménytelenül fantáziátlan, talán a Marvel összes eddigi szuperhősös csörtéje közül a legunalmasabb. És még csak nem is azért, mert ez egy (mini)sorozat, és nem volt rá elég pénz – nem a büdzsé hiányzik, hanem a kreativitás, amely pedig a WandaVision egyéb aspektusaiban végig tetten érhető. Vagyis ez a felesleges szál csak azért került a sorozatba, mert a Marvelnél kötelezőnek érzik. Le kellett tudni, ki kellett pipálni. Szív, az nincs benne.
Szerencsére még a cselekménynek ez a sematizálódása sem tudja teljesen kisiklatni a sorozatot. Schaeffer és írói következetesen, szépen viszik végig Wanda karakterének érzelmi ívét, és messze nem hősies, ellenben nagyon is gyarló, traumatizált emberre jellemző tettei következményeit sem kenik el – igaz, nem is szánnak rájuk sok időt. Teljes joggal lehet fájlalni, hogy a trauma + szupererő szerencsétlen kombinációjával átformált kisváros mentálisan megerőszakolt lakóinak nem jut elég figyelem (mi lesz az ő traumájukkal?), és szintén teljes joggal lehet tartani attól, hogy az itteni események Wandára gyakorolt hatása legfeljebb pár elejtett mondatban kerül majd elő a későbbi Marvel-filmekben (ahogy anno a Polgárháború következményein sem rugóztak sokat – megint csak: a formula nagy úr). Az érem másik oldala viszont az, hogy a WandaVision még így is meglepően éretten, komolyan és kifinomultan foglalkozik olyan témákkal, amelyek jellemzően távol állnak a hasonló szuperhősös látványosságoktól.
Lehetne jobb, mélyebb, bátrabb? Igen. Még így is jobb, mélyebb, bátrabb, mint a műfaji átlag? Bőven. De azért mégis remélem, hogy a Marvel mer majd még messzebbre menni, és nem ez lesz a kísérletezései csúcsa.
---------------------------------------------------------------------------------------------
*Nem tudok szó nélkül elmenni Wanda képregényes és filmes pályafutásának abszurditása mellett. Vegyünk egy nagy levegőt!
- A Skarlát Boszorkány (Wanda) és testvére, Higanyszál (Pietro), 1964-ben debütáltak az X-Men #4-ben renegát mutánsokként, Magneto némileg vonakodó szövetségeseiként/alattvalóiként.
- Származásuk közel két évtizedig kérdéses volt, különböző írók különböző irányba vitték a múltjukat.
- Aztán 1982-ben, a The Vision and the Scarlet Witch című minisorozatból végleg (haha!) kiderült, hogy a testvéreknek valójában Magneto az apjuk, és ez bő harminc évig tartotta magát sziklaszilárd kánonként.
- Az évtizedek során a képregényekben a testvérek egyaránt fontos szereplőkké váltak a Bosszúállók- és az X-Men-sorozatokban is, a filmes jogok azonban a 2010-es években kavargatni kezdték a szart. A Marvel használhatta ugyan Wanda és Pietro karakterét, azonban meg sem említhette Magnetót és a mutánsokat, mert az X-Men és a mutánsok világához kapcsolódó minden filmes jog a Fox birtokában volt.
- Valószínűleg ezért döntött úgy a Marvel 2014-ben (a karakterek filmes debütálásának évében), hogy átvágja a gordiuszi csomót: az AXIS című crossoverből és következményeiből kiderült, hogy Wanda és Pietro mégsem Magneto gyerekei, és még csak nem is mutánsok, képességeiket a High Evolutionary rajtuk végzett kísérleteinek köszönhetik. Ez tehát a jelenlegi képregényes kánon, melyet az MCU-hoz (és az akkor aktuális karakterjogokhoz) igazítottak.
- A slusszpoén pedig természetesen az, hogy a Disney azóta bekebelezte a Foxot, vagyis az X-Men és a mutánsok filmes jogai is visszakerültek a Marvelhez – Wanda és Pietro most már nyugodtan lehetnének akár az MCU-ban is mutánsok és Magneto gyerekei, a 2014-es kánonátírás feleslegesnek bizonyult.
Megjegyzem, maga a WandaVision
is durván átírta (ha nagyvonalú akarok lenni: kiegészítette) Wanda hátterét,
hisz korábban a filmes univerzumban szó sem volt arról, hogy boszorkány lenne…
Kíváncsian várjuk, az X-Mennek az MCU-ba való majdani bevezetése után hová kanyarodik tovább ez a kis színes történet. (Melyben figyelemreméltóan arcátlan trollkodás volt, hogy a WandaVisionben az X-Men-franchise Pietrójára, Evan Petersre osztották az ál-Pietro szerepét - az internetes fandom összefosta magát izgalmában, mint kiderült: a semmiért. A zajt, amit az utóbbi három napban hallasz, a lelkes teóriahuszárok okozzák, ahogy folyamatosan verik a fejüket a falba.)