Ha egy Disney-filmben elrabolja a tűzokádó sárkány a szép hercegnőt, az ember nem igazán arra számít, hogy mire a daliás megmentő megérkezik a barlangba, a rettegett dög kicsinyei már a királyi sarj hullájának lábáról csócsálják le az inas-véres húscafatokat – premier plánban. Meg talán pucéran fürdőzős jelentben kurtán felvillanó férfi nemi szervre se számít az ember. Igen, még mindig egy Disney-filmről van szó, szinte egész biztosan az egyetlenről, amelyben ilyen objektíve fontos és csodálatos momentumok tetten érhetők.
Természetesen a PG-s besorolású, vagyis gyerekeknek is minden skrupulus nélkül ajánlott Sárkányölő (Dragonslayer, 1981) még azelőtt készült, hogy az Indiana Jones és a végzet temploma szívkitépős jelenetének hatására három évvel később megszületett volna az eggyel magasabb, PG-13-as korhatár-kategória (nem mintha manapság beleférne ebbe a kategóriába egy szaftos szívkitépés). Ó, azok a nyolcvanak évek!
A sztori arcátlanul egyszerű, ahogy az egy (a felszínen legalábbis) klasszikus stílusú meséhez illik: mestere halála után Galenre, a fiatal varázslótanoncra hárul a feladat, hogy levadássza Vermithraxot, az Urland királyságát sanyargató 400 éves sárkányt, akinek megregulázására az uralkodó minden évben feláldoz két, nemzeti lottón véletlenszerűen kiválasztott szűzlányt.
A 80-as évek eleji rövidéletű sword & sorcery hullám (Conan, a barbár, A vadak ura, Tűz és jég stb.) egyik éllovasaként a Sárkányölő meglepően realisztikus, ami alatt azt kell érteni, hogy nyomorúságosan hiteles feudális keretek közé helyezi a fantasyt. Ez rögtön nem olyan meglepő, ha tudjuk, hogy Matthew Robbins író-rendező ugyanabból a viccesen USC-maffiának nevezett, 60-as évekbeli kaliforniai filmegyetemi közösségből került ki, ahonnan többek között George Lucas, John Carpenter, Dan O’Bannon, John Milius, Walter Murch és Basil Poledouris is. Legendák egytől egyig, akik nagyban meghatározták a 70-es és 80-as évek Hollywoodját, általában épp azzal, hogy elfordultak a ronggyá használt műfaji konvencióktól, vagy legalábbis új életet leheltek beléjük.
Manapság szeretünk mindent az idealisztikus, fekete-fehér Gyűrűk Ura és a kiábrándult, morálisan komplex Trónok harca tengelyén elhelyezni, és Robbins filmje határozottan az utóbbi felé húz (de David Gemmell munkássága is jó irányjelző). Mocskos, rogyadozó faluk, komor, dísztelen várkastélyok, koszos, reménytelen körülmények közepette élő parasztok, pöffeszkedő, álszent uralkodók, aljas „lovagok” – a Sárkányölő ugyan a címbeli bestia ellen folytatott hadjáratról szól, de egyértelmű, hogy a zsarnokság, a fertő, a babona, a szegénység és a tudatlanság sokkal több áldozatot szed, mint a szárnyas mumus.
A film vizualitása kijózanító sötétséggel, természetesnek ható környezettel, földhözragadt díszletekkel kontrasztolja a mesedramaturgiát – Derek Vanlint operatőr, aki pályafutása nagy részében reklámfilmeken dolgozott Kanadában, és egyetlen másik híres munkája az Alien (micsoda elpazarolása ez egy nagy tehetségnek) gyönyörű megoldásokkal fésüli összes a feudális középkorrajzot a mágikus fantasyelemekkel. A nézőnek az az érzése, hogy mondjuk Wessex nézhetett így ki a 700-as években – mínusz sárkány és varázslat, természetesen.
De ha már a sárkánynál tartunk, George R. R. Martin okkal nevezte a legjobb mozifilmes tűzokádónak. És nem, vagy legalábbis nem csak azért, mert az ILM stop motion technikát továbbfejlesztő, A Birodalom visszavág lépegetőihez egy évvel korábban már használt go motion-trükkjei (legalábbis a lehetőségekhez képest túlságosan ambiciózus fináléig) még mai szemmel is hatásosak. Vermithraxnak markáns karaktere van: öreg, leharcolt és morózus, nem egyszerű gonosz szörnyeteg – rosszindulatú, valahogy mégis szomorú maradványa egy ősi kornak, meggyötört élő történelem, mely a pogány mágiával és a heroizmussal együtt kiveszni készül a vallási és politikai rendszerek, így pedig egyben a korrupció fémjelezte, fejlődő újvilágból.
A Sárkányölő végig ügyesen játszik a néző műfajismereten alapuló elvárásaival, így több ponton is meglepő vagy akár egyenesen sokkoló fordulattal gördül tovább a cselekmény. És bár a mágia eltűnésének, a kereszténység (a Star Wars császára, Ian McDiarmid képviseletében) térnyerésének, a nők helyzetének, az uralkodók képmutatásának témai nem törnek fel a fantasy-kaland zubogó felszíne alól, azért érezhetően jelen vannak, sőt, egy-egy pillanatra meglepően gonosz iróniával, már-már szatirikus éllel villannak fel – mint amikor a király dicsőségesen ledöfi a sárkány… hulláját. Az ember szintje látja maga előtt a fotóriporterek vakuvillanásait, ahogy megörökítik a szalagátvágás szellemi elődjeként is felfogható demagóg politikuspózt.
Bár a filmhez készült regény, képregény és társasjáték is, vagyis a Disney teljes pályás marketing-letámadást alkalmazott, még a nagyjából kedvező kritikák ellenére is megbukott. Idővel szerény kultstátusba emelkedett, de ma már inkább csak az elvetemültebb fantasy- és sárkányfanatikusok tartják számon. Pedig igazi csemege, mindenképpen van annyira unikális, hogy ne csak a műfaj rajongóinak legyen érdekes.
