Alapvetően háromféle színész létezik: van, aki jól választ szerepet, van, aki rosszul, és van Nicolas Cage. Ez utóbbinak megvan az a különleges képessége, hogy teljesen mindegy, milyen filmbe teszed bele, a puszta a karizmájával és jelenlétével ugyanúgy képes bármit kiemelni az érdektelenség posványából, ahogy Yoda tette Luke hajójával a Dagobah mocsarában. Nicolas Cage korunk egyik legnagyobb zsenije. Pont. Fogadja el mindenki ezt az axiómát, és kész! Ha megnézzük a mester munkásságát, szembeötlő, hogy az elmúlt pár évben valahogy ügyesebben sikerült a szerepeihez nyúlnia, elég csak a Mandyre vagy a Color Out of Spacer-e gondolni. Ettől függetlenül természetesen elvállal minden szart, ami szembejön vele, hiszen azt a tetemes adóhátralékot, amelyet évek alatt felhalmozott, és amely egy feneketlen gödörbe sodorta a pénztárcáját, valahogy kezelni kell. Ennek pedig az lehet az egyetlen igazán jól fizető mondja, ha nem válogat.
Kevin Lewis neve nem feltétlenül cseng ismerősen minden filmőrült fülében, hiszen például a Pasifogó Kommandó rendezőjeként nem vérrel és mocsokkal írta bele magát a halhatatlan alkotók almanachjába. Viszont a Willy’s Wonderland koncepciója, mely erősen hajaz a 2014-es Five Nights at Freddys című játékra, első hallásra mindenképpen érdekesnek bizonyult. Nem is csoda, hogy a Blood List oldalára felkerülő forgatókönyv heveny orgazmust váltott ki az ott tanyázó horrorfreakekben. Mivel imáik meghallgatásra kerültek, elkészülhetett ez az egészen furcsa horrorvígjáték (?), amelyben Nicolas Cage-nek életre kelt mechanikus plüssbábokkal kell megküzdenie. Szerintem nem számít spoilernek ha elárulom, hogy sikerrel.
A nem túl acélos történet azzal indít, hogy Nicolas Cage defektet kap egy kisvárosban. Mivel a helyi autószerelőnél nem tud kártyával fizetni, kénytelen ledolgozni gépjárműve javítási költségeit, így elvállal egy melót: a helyi, jelenleg üzemen kívüli „vidámparkot” kell kitakarítania, ahol megannyi démonizálódott bábu lakik, akik kedvükre lakmároznak az oda betévedő vagy szándékosan odaterelt áldozatok zsigereiből. Ezt persze betonarcú főhősünk akkor még nem tudja. Mivel a szótlan vitéz igazi kötelességtudó, erős férfi, komolyan veszi a munkáját, és még az sem szegi kedvét, amikor egy csapatnyi őrült, emberi kéz alkotta gyerekjáték tör a vesztére. De egy ilyen film nem lenne igazi móka valós emberi áldozatok nélkül, ezért a briliáns forgatókönyvíró még pár fiatalt is beleírt a filmbe, hogy végignézhessük, amint jól megválogatott halálnemekkel távoznak a másvilágra.
Mielőtt kicsit mélyebben beleszállnék a Willy’s Wonderland tengermély posványába, el kell árulnom, hogy ez nem egy nem jó film. Rossz a rendezése, és bár olyan kolbászszagú kliséket böfög fel, amilyeneket egy jó rendező egy jó forgatókönyvvel akár úgy is vászonra tudott volna vinni, hogy az egyfajta manapság baromi divatos homage-ként működőképes legyen, de itt sajnos nem ez történt. Alapvetően érdekes koncepciójából is többet lehetett volna kihozni, ha elhagyják azokat a felesleges és teljesen funkciótlan szereplőket, akik jelenlétükkel mintegy beszennyezik a műsoridő nagy részét. Nincs ugyanis semmi helyük a filmben, céltalan bábként rohangálnak ide-oda, és elveszik az értékes perceket a lényegtől. Ha ugyanis van film, ami tökéletesen működhetett volna úgy is, hogy semmi más nem történik benne, csak a mester cafatokra abálja a vidámpark lakóit egyetlen szó nélkül, miközben időnként megiszik egy energiaitalt és flipperezget, akkor ez a film az lehetett volna.
Kezdem azt hinni, hogy Nicolas Cage száját azért nem hagyja el egyetlen egy árva szó sem 90 perc alatt, mert a szkript elolvasása után nem tudtak neki annyit fizetni, hogy még beszéljen is. Persze vannak interjúk, ahol elmondják, hogy mennyire felvillanyozta ez a fajta szerep, és mindig is vágyott egy olyan filmre, ahol eljátszhatja a névtelen/szótlan főhőst, bla-bla-bla, de illúzióink azért ne legyenek ezzel kapcsolatban. Egy dolog viszont bizonyos: amit Nicolas Cage csinál, az 200%-ig működik. Baromi szórakoztató, ahogy nekiáll a hentelésnek, ahogy minden kivéreztetett plüssbábu után akkurátusan lecseréli a vidámparkos pólóját, majd amikor megszólal az óráján az időzítő, otthagy mindent a picsába, és nekiáll flipperezni.
Megvan tehát a filmnek az a fajta geekfaktora, amelyre a magamfajta hülye gyerekek azonnal ráugranak. A gond sajnos a maradék 60-70%-kal van. Ebben ugyanis a jól megszokott építőkockákból kirakott mellékszereplők töltik ki azokat a perceket, amelyeket Nicholas Cage az öltözőjében töltött. Van szűzlány, vagány csávó, aki meg akarja dugni, szégyenlős csávó, aki szintén meg akarja dugni, és persze van az extrovertált nimfomán csaj, aki a barátjával még egy szexjelenetet is bevállalt a filmben, a PC jegyében szigorúan RUHÁBAN! A fent felsorolt tulajdonságokon kívül az ég egy adta világon semmi nem derül ki róluk, egyedül a női a „főszereplő” karakterét próbálták valamilyen flashbackek sokaságával “mélyített” gyerekkori drámával polírozni. Ezzel azonban csak végleg ripityára törték a film egyébként se nagyon létező dinamikáját.
Érződik ugyan a filmen egyfajta mélyről jövő geek lelkesedés, a gond csak az, hogy idővel ez teljesen köddé válik. Olyan ez kicsit, mint amikor kisgyerekként lelkesen készülünk arra, hogy december elején jön a Mikulás. Kipucoljuk a cipőnket, próbálunk hajnalig fent maradni, hogy lássuk, amikor beoson, és telerakja a lábbelinket csokival, aztán amikor később megtudjuk, hogy mindezt a Coca Cola találta ki, elkezdjük az egészet leszarni, és ezzel a gyerekkorunk egy apró darabkáját űzzük az emlékeink közé. Szeretném egy kicsit azt hinni, hogy csak azért nem éreztem ezt a filmet, mert már felnőttem. A valóság azonban az, hogy azért nem, mert egyszerűen nem jó. Lássuk be, van, amin még a mester sem tud segíteni.
