Ruggero Deodato 1985-ben elkészítette az első igazi poszt-Cannibal Holocaust filmjét, melynek sem az olasz (Inferno Indiretta) sem az angol (Cut and Run) címe nem lehetne találóbb, és amely egyértelműen a mester 1979-es kultmozijának sikerét próbálta meglovagolni. Arról, hogy ez Deodato vagy a kezdő olasz producer, Alessando Fracassi ötlete volt, amolyan olaszosan megoszlanak a vélemények: értsd, mindenki rohadtul mást mond. Dardano Saccetti szerint Deodato állt elő megannyi ötlettel korábbi filmsikere megismétlésére, Deodato szerint pedig a producerek próbálták szisztematikusan abba az irányba terelni, hogy csináljon egy újabb Cannibal Holocaustot.
Egy azonban biztos: Saccetti szavait illik fenntartással kezelni, és Deodato mellett szól az is, hogy a filmet eredetileg Wes Craven írta, és ő is rendezte volna. Craven ugyanis jó barátja volt Fraccassinak, aki felkérte őt a forgatókönyv megírására és a film megrendezésére is. Miután a forgatókönyv elkészült, két hónapot még azzal is eltöltöttek, hogy helyszínt keressenek, és ezalatt fél Columbiát körbeutazták. A projektből aztán nem lett semmi, mivel azonban Fraccassi imádta Craven szkriptjét, nem hagyta annyiban a dolgot: leszerződtette Dardano Saccettit, hogy némileg írja át Craven munkáját (Saccetti akkoriban az egyik legfoglalkoztatottabb író volt a műfajban), a rendezői székbe pedig Deodato ülhetett be.
A film főszereplője két túlbuzgó riporter, akik a helyi drogmaffia kétes ügyei után nyomozgatnak. Amerikában ugyanis egyfajta belső drogháború dúl, amelynek nemcsak a fogyasztók, de a terjesztők is áldozatául esnek. Az egyik ilyen véres leszámolás helyszínén talál a két riporter egy különös fotót, mely a tévétársaság igazgatójának elrabolt fiát és egy halottnak hitt veterán ezredest ábrázol. A témában gyorsan meglátják a kecsegtető lehetőséget, és nyomban akcióba lendülnek, amihez, mivel a főnök elrabolt fia is érintett, engedélyt is kapnak. Elutaznak a dzsungelbe, hogy az eltűnt fiú nyomait felkutassák, és hogy lencse- és mikrofonvégre kapják a titokzatos ezredest, aki amolyan nyugdíjalapként heroint gyárt az őserdőben, hogy aztán az Egyesült Államokba exportálja. Az ezredes azonban nincs egyedül. A fülledt dzsungelben egy kannibáltörzs állt a szolgálatába, akik egyfajta törzsi vezetőt látnak benne, és minden parancsát követik.
A sztori tehát, mint látható, egy kiadós pofonnál is egyszerűbb, ami nem is meglepő, hiszen a saját maga által erősen túldimenzionált Saccetti mindig is szerette az egyszerű dolgokat. Deodato ezzel szemben a többrétegű, összetettebb filmekben hitt. Munkáira általában jellemző, hogy az aktuális kor társadalmi és szociokulturális állapotaira igyekszik meglehetősen szélsőségesen reagálni. Ez valahol a Cut and Runban is visszatükröződik, Deodato társadalmi reflexiója azonban itt sok helyen érezhetően mesterkélt és primitív. Mindenfajta tiltakozása ellenére az viszont kétségtelen, hogy a Cut and Run a felépítését és néhány karakterét tekintve igenis mutat hasonlóságokat a Cannibal Holocausttal. A két riporter a véres drogháború kellős közepén a másodperc tört része alatt a háttérbe tolja az emberi emóciókat, és lázasan fényképezgeti a vérben tocsogó hullákat. Akárcsak a Cannibal Holocaustban szereplő forgatócsoport esetében, a történet itt is az USA-ban indul, hogy aztán a szereplők Venezuelába utazva legyenek kitéve mindenféle erőszakos cselekménynek.
A korábban jól bevált recept tehát visszaköszön, de ezzel nagyjából véget is ér minden párhuzam, ami a Cut and Runt a Cannibal Holocaust magaslataiba emelhetné. Hiába van benne talán minden idők egyik legbrutálisabb embert két egyenlő félre szétválasztó jelenete, a Cut and Run explicitását tekintve messze elmarad erőszakban tobzódó bátyjától. Nem mintha ez baj lenne, hiszen műfaját tekintve a Cut and Run sokkal inkább akar kalandfilm lenni, mint horror, és ez jól is áll neki. Tempója ennek megfelelően kellően feszes és gyors, címének megfelelően pedig nincs egyetlen olyan pillanata sem, amikor hiányérzetünk támadhatna. Bár a 80-as években tombolt az erőszak az európai filmvásznon, a kész alkotást érthető financiális okokból igyekeztek minél több országba eljuttatni, ezért Deodato stábja két verziót is forgatott egyszerre. Készült egy szolidabb és egy (khm) kevésbé szolidabb verziója is, amelyet azokba az országokba szántak, ahol a cenzorok szeme nem triggerel be a meztelen női testek és a nyílt erőszak látványára.
A szűkös költségvetés ellenére igyekeztek pár olyan ismertebb vagy korábban ismert és addigra kissé kikopott nevet leigazolni a filmhez, akik azért jól mutattak a plakátokon. Így került a képbe az Amerikából igazolt Richard Lynch, a Sziklák Szeméből (Hills have Eyes 1977) és a Száll a Kakukk Fészkéből (One Flew Over the Cuckoo's Nest 1975) ismert, meglehetősen különleges megjelenéssel és karizmával bíró Micheal Barryman, Joe D’Amato soft-pornóinak sztárja, Gabriele Tinti vagy a később csak Benton doktorként világhírűvé vált Erique Le Salle. A női frontért többek közt a Sötétség hercegéből (Prince of Darkness 1987) ismerős Lisa Blount és Valentine Forte volt a felelős, akinek a legfőbb attribútuma az volt, hogy akkoriban ő volt Doedato nője.
A Cut and Run másik erőssége Claduio Simonetti zenéje. A film forgatása alatt Deodato két másik (egy olasz és egy amerikai) zeneszerzővel is tárgyalt, de állítása szerint nem igazán volt elégedett a munkájukkal, így került a képbe Simonetti, aki ekkoriban kezdte el a Goblinon kívüli önálló karrierjét építgetni. Mivel Simonetti alapvetően brazil származású, és hosszú évekig élt Brazíliában, képes volt az általa komponált filmzenéhez olyan elemeket hozzátenni, amelyek kiválóan illeszkednek a helyszín adottságaihoz. Már maga a főcímdal is mindössze pár másodperc után tökéletesen aládolgozik a film hangulatának.
A Cut and Runt sok helyen igyekeznek együtt említeni Deodato Cannibal Holocaustjával, és egyfajta képzeletbeli dzsungeltrilógia záró akkordjának feltüntetni. Ez valahol talán a magán a filmen is érződik, ugyanakkor az is látszik rajta, hogy nagyon szeretne más lenni. Az pedig, hogy ezen kettősség súlya alatt kinél merre billen el a mérleg nyelve, már egyéni ízlés kérdése. Én mindenesetre látom benne azt az igyekezetet és törekvést, hogy újat, mást és talán egy kicsit jobbat is mutasson, ami mindig értékelendő.