Bizonyára a Sound of Metal alkotói sem sejtették, milyen szomorú aktualitást kölcsönöz majd filmjüknek a zenészszakma koronavírus-járvány okozta válsága, még akkor se, ha főhősük életét nem a lockdown miatt elmaradt koncertszezon töri derékba.
A Blackgammon nevű kéttagú noise punk zenekart a dobos Ruben (Riz Ahmed) és barátnője, az énekes-gitáros Lou (Olivia Cooke) alkotják. A folyton úton lévő és koncertező páros egy lépésre van csupán az első album felvételétől, azonban Ruben hirtelen elveszíti hallását, így a nagy álom meghiúsulni látszik. Mivel az implantátum méregdrága, más megoldás nem lévén hősünk egy siketközösségben lesz kénytelen megtanulni alkalmazkodni az új élethelyzethez. Ezt azonban Lou nélkül kell végigcsinálnia..
A filmet nyitó koncertjelenetről és a két főszereplőről az extrém zenék szerelmeseinek minden valószínűség szerint a hallójáratokat akár az orgazmusig is torpedózni képes sludge metal duó, a Jucifer ugrik majd be. Nem véletlenül, ugyanis a sztori alapötlete eredetileg Derek Cianfrancetől (Blue Valentine, Túl a fenyvesen) származik, aki valamikor még a nomád életet élő zenész házaspár főszereplésével tervezte azt vászonra vinni Metalhead címmel. A projekt végül sajnos ebben a formában kútba esett, és Cianfrance csak évek múlva vette újra elő Darius Marderrel együtt, aki a történetet átdolgozva végül az elmúlt évek talán legérdekesebb filmdrámáját rendezte meg.
A színészi karrierje mellett rapperként is ismert Riz Ahmed nem csupán azért nyújt emlékezetes alakítást, mert a szerep kedvéért megtanult dobolni. Az egykori drogfüggő, a lelkében dúló viharokat folyamatos aktivitással tompítani igyekvő Ruben kálváriáját Ahmed a párbeszédeken túl leginkább arcjátékával érzékelteti, de hasonló mondható el Olivia Cooke-ról, valamint a siketközösség vezetőjét megformáló Paul Raciról is. A tekintetek és az arcközelik talán még a dialógusoknál is nagyobb erővel hatnak, ezt már a némafilmkorszak csúcsteljesítménye, a Jeanne D’Arc szenvedése óta tudja minden aktív tükörneuronokkal rendelkező filmes.
A letisztult képi világ és az erős szimbolika dacára a film szíve mégis az audio design. Nicolas Decker és csapata mesterséges keverés helyett természetes környezetben, például víz alatt felvett hangsávval igyekeztek minél realisztikusabban visszaadni azt, ahogyan egy halláskárosult ember észleli a világot. A szavakkal nehezen megfogalmazható érzelmeket és tapasztalatokat a zörejek nyelvén sikerült megragadni, a kontrasztok és a snittváltásokkal beálló hirtelen csendek itt tényleg súllyal bírnak. A hanghasználatnak nem pusztán dramaturgiai funkciója van, hanem egyenesen költészetté emelkedik. Éppen emiatt az érzékenység miatt csúcsosodik ki a Sound of Metal az elmúlt évek érzékelést a középpontba állító filmes trendjéből, mindenfajta mesterkéltség és olcsó szentimentalizmus nélkül mesélve veszteségről és gyászmunkáról.
A Sound of Metal esetében kifejezetten szerencse, hogy a mozibemutató helyett egyből streamingen landolt, mivel egy monitoron magányosan megtekintve, fülessel hallgatva üt csak igazán. Hiszen ezt a filmet nem csak látni kell!