Anthony Hopkins hosszú évtizedekre visszanyúló filmes pályafutása során volt már Hannibal Lecter, eljátszotta Picassót és Hitlert, sőt még Quasimodo bőrébe is belebújt, mégis élete talán legnagyobb kihívást jelentő szerepe a nyolcvanas éveiben talált rá. Ezúttal ugyanis egy demenciában szenvedő idős férfit (a karakter a színész keresztnevét viseli) formál meg, akinek állapotromlása döntéskényszer elé állítja lányát (Olivia Colman).
Florian Zeller Az apa című darabját világszerte számos színház a műsorára tűzte, még Magyarországon is megélt kétfajta feldolgozást. Már korábban készült egy filmadaptáció a műből, a 2015-os Floride azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így másodjára már Zeller maga ültette vászonra. A The Father esetében nemcsak a brit szereplők jelentik a különbséget a forrásműhöz képest, hanem az is, hogy a darabra jellemző bohózati elemek csak nyomokban lelhetők fel benne, és inkább a történet sötétebb tónusai kerülnek előtérbe.
Elsőfilmes színházi rendező létére Zeller mindenfajta teátrális manírt nélkülözve, mesterien bánik a filmnyelvvel, legyen szó a lineáris időrend felbontásáról, valamint a térkezelésről. Az ok-okozatisággal való “játékkal” igyekszik visszaadni a demens Anthony széteső belső világát, amelyben nemcsak a múlt és jelen kavarodik végérvényesen össze, hanem a szerettei is egyik pillanatról a másikra idegenekké válhatnak. Egyre bizonytalanabbá válik, hogy mikor látjuk a valóságot, és mikor járunk a főszereplő vagy éppen a lánya, Anne fejében. A főleg belső terekkel operáló filmben az otthont adó ház labirintusszerű folyosóival és változó méretű szobáival a széteső tudat és az önmagába záródó lélek szimbólumává lép elő.
Mindezek ellenére mégis Hopkins és Colman alakításán áll vagy bukik a The Father, mivel a történet drámai magját leginkább a karaktereik múltbéli konfliktusoktól terhelt kapcsolata szolgáltatja, amelyre még egy családi tragédia árnyéka is rávetül. Hopkins átütő erővel jeleníti meg az Alzheimer-kórban szenvedő címszereplő különböző stációit. Méltóságot ad egy egyszerre kibírhatatlan és a végletekig elesett, önmagát fokozatosan elveszítő és elmagányosodó idős embernek. Anne vívódását a féltés, az elfojtott harag és a bűntudat különböző árnyalatai között Colman maximálisan képes átadni
Bár a The Father a filmes elbeszélés határait kiszélesítő tudatfilmként nem annyira radikális, mint a szintén tavaly bemutatott, számos ponton hasonló A befejezésen gondolkozom, Charlie Kaufmannal ellentétben Zeller nem szándékozik lételméleti irányokba elkanyarodni, mivel őt elsősorban az érdekli, mit érezhet egy demens ember és környezete, valamint hogyan teszi próbára a betegség a szülő-gyermek viszonyt. Durvábban fogalmazva: tényleg kikezdhetetlen dolog-e a szeretet?
Pont e kényelmetlen kérdések miatt lesz több a The Father, mint egy átlagos érzékenyítő film.